Idáig tudom a történetet…
„Ez az én sztorim, vállalom az összes hibájával, hülyeségével, torzulásával és korlátjával együtt. Lelkem rajta” – idézi Lovasi Andrást Lévai Balázs, aki Lovasi. Idáig tudom a történetet címmel írt könyvet, mely a Libri Kiadó gondozásában jelent meg júniusban.
„Szinte egyidős vagyok Lovasival, a kezdetektől ismertem és követtem a Kispál és a Borz történetét. A korosztályunkból voltunk pár ezren, akik hasonló karriert álmodtak maguknak középiskolásként. Ott voltam az Almássy téren a Kispál első budapesti koncertjén, pár évvel korábban ugyanazon a színpadon a mi zenekarunk játszott előzenekarként, szerény pályafutásunk ékkövének számított ez a fellépés. Nekik elég hálátlan szerep jutott, a nagy csúszás miatt a fő attrakciónak számító PUF után kellett színpadra lépniük. Maradtunk, gondoltuk, belehallgatunk kicsit ebbe az ismeretlen vidéki bandába, majd pár dal után lelépünk sörözni. Észre se vettük, hogy ott ragadtunk a koncert végéig. Ugyan alig értettünk valamit a dalok szövegéből, Lovasi a mainál is nyeglébben artikulált, amire a korabeli hangosítás rátett még egy lapáttal, de az egyszerű, mégis dinamikus hangzás, a dalokból áradó iszonyatos energia megfogott minket. Valami szokatlan dolgozott bennük, mintha teljesen más nyelvet beszéltek volna, mint az általunk menőnek tartott magyar zenekarok.
Nem vesztettem őket szem elől, vettem a lemezeket becsülettel. A sok éven át tartó egyoldalú, rajongói viszonyt néhány apróbb interjú törte meg a 90-es évek második felében, majd 2002-ben sodort minket össze az élet: a Bárka Színházban közös estet vezettem Cseh Tamással és a Kispál és a Borzzal. Azóta okoskodunk, koncertet rendezünk, disznót vágunk, pálinkázunk, csajokat és dalokat elemzünk. Vagy éppen könyvet írunk.
Igaz, írás közben átestem egy kritikus szakaszon, amikor hősünket egy kanál vízben meg tudtam volna fojtani, de szerintem nem voltam egyedül ezzel az érzéssel, sok barátja mehetett keresztül hasonlón. A végére szerencsére lekerekedtek az élek, kisimultak az arcvonások, és pont került a történet végére. Legalábbis idáig, amíg tudjuk.” (Lévai)
„Miskolcon hirtelen felindulásból kipróbáltam a stage divingot. Tudják, mikor a felhevült rocksztár zsupsz, beveti magát a színpadról a csápoló tömegbe, aztán lesz, ami lesz. A dal végén letettem a basszusgitárt, felkészítettem a közönséget az erős fény- és súlyhatásokra, nekifutottam, és belevetettem magam az ismeretlenbe. Kezek tucatjai nyúltak felém, el is kaptak, ahogy kell, sőt elengedni sem akartak. Nem is lett volna semmi gond, aki stage divingol, számoljon a következményekkel, a tapizás a legkevésbé megrázó része a sztorinak, viszont sajnos kerek nyakú pólót viseltem, amibe a felhevült rajongók belecsimpaszkodtak, s ha már megragadták, istennek nem engedték. A póló rátekeredett a nyakamra, nem kaptam levegőt, szabályosan elkezdtem fuldokolni. Szerencsére valamelyik road kiszúrta, hogy heves kapálózásom nem a feltétlen öröm jele, megragadta a lábam, és gyorsan kihúzott a rajongók fölül. Megfogadtam, legközelebb tuti félmeztelenül fogok stage divingolni. Kicsit megmogyoróznak, de az a legkevesebb.” (Lovasi)