„A Moszkva tér rám várt”
Pőcze Flóra csaknem öt éve hajléktalan emberek között töltött két hónapot. A Moszkva tér gyermekei címmel előbb szakdolgozatot írt. Ma pedig könyve új, bővített kiadásának apropóján kérdeztük a fiatal társadalomkutatót. Déjà vu érzés, és mégsem.
Annak idején, végzős társadalomkutatóként a szakmai kíváncsiság hajtott, hogy ne a járt utat válaszd, vagy eleve az volt a szándékod, hogy arcot adj a hajléktalan embereknek?
P. F.: A legfontosabb célom, hogy az emberek minél szélesebb rétegének mutathassam meg azt, hogy akik mellett naponta elsétálnak az utcán, ugyanúgy emberek, ugyanolyan érzésekkel, örömökkel, traumákkal mint ők maguk, csak egy számukra ismeretlen világban élik mindennapjaikat. Azt szerettem volna, hogy az olvasók picit belelássanak ebbe a világba, hátha közelebb kerülnek hozzájuk az egyes szereplők, sőt, maga ez az élet is, hátha ennek segítségével a többségi társadalom és a szóban forgó réteg közötti szakadék kicsit csökken.
Mennyiben különbözik a most megjelenő könyv az előző kiadástól?
Pőcze Flóra: Három új fejezettel bővült a könyv, és megújult a szlengszótár is. Ezekben az új részekben bemutatok egy lányt is, aki politoxikomán függőként különböző életstratégiákkal próbált túlélni; egy csavargót, aki bár sosem tartozott igazán a brigádhoz, mégis állandó szereplője a kintiek életének; továbbá legendákat, sittes történeteket és más eseményeket is, melyek talán kicsit összetettebbé „varázsolják” az eddig kialakult képet.
Ez a könyv nem szociográfiai jegyzet, de nem is szubjektív napló. Szinte észrevétlenül hozod közel az olvasóhoz ezeket a nehéz sorsú embereket, miközben nem mondasz róluk ítéletet, nem adsz felmentést. Erről szól a részt vevő megfigyelés?
P. F.: A módszer célja, hogy beépülj egy adott közösségbe, megismerd azokat a normákat és szabályokat, melyeket ők követnek, lásd az életüket belülről, és legfőképp átérezd, milyen lehet az. Nyitottan kell feléjük fordulni, és nem szabad elzárkózni a megismeréstől. Ez nehéz, főleg, ha a saját életedhez képest ilyen radikálisan megváltoznak a mindennapjaid, mint például esetemben. Mint kutató, nem mondhattam semmiről ítéletet, nem fogalmazhattam meg szubjektív véleményt, pedig magáemberként mindenről gondoltam valamit. Helytelen lett volna ezt a tapasztalást kizárólag „szubjektív napló” formájában megírni, az olvasónak az utolsó lap után kell véleményt alkotnia, ami akkor lehet valódi, ha én nem befolyásolom.
Papucsi, a féltüdős Háry János vagy Kera, a született antihős életét továbbra is figyelemmel kíséred?
P. F.: Nem tudom, ezen még nem gondolkoztam. Papucsival épp pár napja találkoztam, összeszurkálták, nagyon meg van öregedve, és a szokásoshoz képest is nagyon lesoványodott. Hiányzott belőle az a virgoncság, amit megszoktam tőle. Bár személyesen most találkoztam vele öt év után először, de ahogy elnézem, rengeteg mindenen ment keresztül ő is. Kerát annyit kerestem hiába, aztán egyszer csak szembejött velem a körúton a Wesselényi utca kereszteződésénél tavaly nyáron. Egy lány volt vele. Rogyadozó lábbal közlekedtek, szerintem Kera azt sem tudta, melyik bolygón hallucinál. Rám nézett, de nem ismert meg, pedig tudom, hogy keresett ő is engem, nem csak én őt. Most pedig újra lecsukták. Mindegyikük megérdemelne egy külön kötetet, mert nagyon szeretem őket. Ugyanakkor azt is szem előtt kell tartanom, hogy nem tárhatom minden titkukat, fájdalmukat és örömüket nyilvánosság elé. Mindenkitől megkérdeztem, beleegyezik-e az újabb kiadásba. És most is nekik fogom kivinni az első példányokat, hiszen nélkülük – a támogatásuk és a biztatásuk nélkül – ez az egész nem jöhetett volna létre.
Hegedűs Claudia