Az Ünnepi Könyvhétre jelenik meg Térey János kilencedik, Moll című verseskötete a Libri Kiadónál. Mivel már a könyv címe is zenei kifejezés, adta magát, hogy megkérjük a szerzőt, állítson össze egy válogatást a kötethez kapcsolódó, ahhoz ajánlott zenékből. Így állt össze ez a 13 trackből álló lista, Beethoventől a Rammsteinig. A “tovább” után a szerző saját kommentárja olvasható a számokhoz!
A mottóm Ludwig van Beethoven: Op. 132-es, A-moll vonósnégyesének harmadik, Molto adagio tétele. A szorongásnak sose találkoztam ilyen káprázatos erejű ábrázolásával, gondoltam régebben. Pedig valójában hálaima gyógyulásért, égi kegy és önsajnálat. A Vermeer-kvartettel hallgattam legtöbbször.
Verdi: Traviata. „Ez a férfi hű, mint Alfréd a saját traviátájához. / A traviátájának az organza-ruhájához. / Az organza-ruhájának a ráncaihoz.” (Az Istennek nem). Wagner nálam hosszú évekre kiszorította Verdit, de most – fegyvertársak és egyben áldozatok a dupla jubileumban – kéz a kézben járnak. Főleg a Don Carlos és az Álarcosbál. De a Verdi-operatartalmakat folyton elfelejtem, állandóan utánuk kell nézni.
Mozart: A-dúr Klarinétötös, K. 581. Családi boldogság széles mosolya. És ami utána marad: Zene a Harmadik Köztársaságban. Eric Satie: I. gimnopédia. Gyakran van ilyen mélázó kedvem, ez a könyv általában ilyen.
Depeche Mode: Master and Servant. Szado-mazo dominanciajáték, a Nevelődés mottója. A biharkeresztesi úttörőtáborban hallottam először, ahogy a fejhangú refrénre rázúdul az elektromos vihar. (Valaki éppen megjött „Jugóból” egy csomó bakelittel.) Én addig beértem popzene gyanánt az Alphaville-el, sőt akár az Edda Művek miskolci fénykorával is. Onnantól nem. De ezt már hallottuk ezerszer. Szóval mégse ezt tegyük föl, hanem valamit a jelentékeny új lemezről (Delta Machine). Sokan imádják, mások vitatják, abszolút megosztó lett. Én megszoktam mostanára. (Jó volt látni dupla bakeliten is, mégiscsak így telt az ifjúság, nemde!) Észrevettem a bookleten, hogy majdnem minden jó számot (Secret to the End, Broken, és főleg az utolsót a deluxe edition-ön: All that’s mine) Gahan írt. És egy kimagaslót azért Gore is: Alone.
Kylie Minogue: Slow. Pontos pop. És földrajz. Tíz éve egyszer csak ott volt előttem Barcelonában az 1992-es (?) olimpia egyik helyszíne, a medence, ahol ezt a videót forgatták. Úgymond belesétáltam, és ebből lett a Lassúság a Mollban.
Astor Piazzola: Négy évszak Buenos Airesben. 2006, ez a tangó-daljáték szólt néha az enyhén katasztrofális májusi télben, lásd még: Mohóság, Exodosz. Szóval akkoriban ez ment éjjelente meg a Pillangókisasszony. De Puccinitől mégse a Mma Butterfly szerepelejen itt, hanem az Intermezzo a Manon Lescautból. Nagyon szeretem.
Muse: Starlight. Egyik személyes világégésem alapzenéje (lásd: Interjú Antheával). Heroikus stadionrock. Folyamatosan ez a szám köszönt vissza tévéből, rádióból, vendéglőben 2006 őszén. Az tartott vissza a legrosszabbtól a Piazza Garibaldin, hogy ott volt körülöttem és a másik ember körül Nápoly, ez az óriásira nőtt, koszos és kalandos Józsefváros, a látott világ legszebb kultúrtájával a határban. De a táj nem gyógyszer. „Sorrento ringat el, merengés, végtelen…”, ez a Sainte-Beuve sor ugye Gautier Baudelaire-tanulmányában szerepel?
Arvo Pärt: Für Alina. Most szombaton hallottam zongorán, Pap Anna Inkeri pesti zongoraművésznő adta elő egy – létező – irodalmi szalonban. Richard Strauss: Négy utolsó ének. Konkrétan a végrendeletemben is szerepel, hogy a temetésemen hangozzék el mind a négy dal. Legyen most az IV. (Alkonyatkor), Eichendorff versére (a többi Hermann Hesse).
Rammstein: Wo bist du. Ezt a dalt minden színházi tracklistembe beleírtam eddig, de sohasem használta föl egyetlen rendezőm sem.
Térey János