Migrén és saját mítosz


A könyvben olvasható rövid pályakép szerint Sopotnik Zoltánban nincs semmi vonzalom a tökéletes iránt.

Igaz vagy sem, a szerző negyedik kötetének behatárolása, kategorizálása nehéz. Persze nem azért, mert a versciklusok által közrefogott próza, s így e két műfaj együttes jelenléte olyannyira szokatlan volna, viszont a szerző előző köteteihez képest valóban rendhagyó szerkesztésről van szó. 

Négyciklusnyi vers, ebből az első kettő jórészt homogén, meditatív, önreflexív versek láncolata, melyekhez – főként a hangulati elemek miatt – viszonylag könnyedén kapcsolódik a már említett prózai rész. A Lassú társas című szöveg után valami mégis megtörik, mert az ezt követő lírában a már korábbi témák, motívumok ismétlődnek meg. Ezt akár értékelhetnénk a műfajokkal való kísérletezés részeként is, amennyiben a kötetben szereplő szövegek egymással koherens egészet alkotnának. Ennek hiányában azonban ez a megoldás sokkal inkább hat furcsa redundanciaként, mint progresszív kötetszervező elemként. Az olvasónak az az érzése támad, mintha a szerző még keresné az adott témához leginkább megfelelő megszólalási formát, amellyel egyúttal felülírja az egységességet.

A recenzió az Olvassbele.hu-n folytatódik.