A mások gyerekei
Majdnem vége a történelemnek
Száll a por a konténerben, ebben van az osztály, és a tanárt Mirának hívják; a haja festett, narancsszínű, és végeit jól kiszívta a nap. Végzősök vagyunk, tizenhét évesek, és már majdnem átvettük az egész izraeli történelmet. A világtörténelmet tizedikben fejeztük be. A tankönyvben már 1982-t magyarázzák nekünk, mi néhány évvel később születtünk, ezt a falut pedig egy évvel később építették. Itt a libanoni határ mellett akkoriban csak fenyőerdő meg szemétlerakó volt. Mira, a tanárunk, aki egyébként Áviság anyja, már majdnem ugyanarról beszél, mint amiről titokban a szüleink is, ha esténként berúgnak. Majdnem vége a történelemnek.
– Jövő pénteken tesztet írunk a Békét Galileának háborúból, nyolc definíció is lesz, csupa olyan, amit már vettünk. Például PFSZ, SAM, IAF, RPG-gyerekek – mondja Mira. Tuti biztos vagyok benne, hogy tudom az összes definíciót, talán csak az RPG-gyerekek nem megy. Ha igazi szó van benne, akkor már nem mennek olyan jól a definíciók. Azoktól kicsit mindig izgulok. De nem érdekel ez a teszt. Halálkomolyan mondom, egyáltalán nem érdekel. A szendvicsem még mindig ott van a hátizsákomban. Csak paradicsom, majonéz, mustár és só, semmi más. A legjobb az egészben, hogy anyám egy nejlonzacskóba rakja, azt meg kék papírszalvétába, és kábé két percig tart kicsomagolni. Így aztán, ha aznap olyanom van, hogy nem vagyok éhes, mégis van mire várni. Azért ez is valami, és így legalább kibírom üvöltés nélkül. Nyolc évvel ezelőtt fedeztem fel ezt a mustár-majó-paradicsom kombót. Csettintgetek az ujjaimmal az állkapcsom alatt. A szememet forgatom. Csikorgatom a fogamat. Kicsi korom óta csinálom ezeket, amikor az osztályban ülök. Lassan abba kell hagynom. Fájnak a fogaim. Még negyven perc a szünetig, de már nem bírok tovább itt ücsörögni, és nem bírok, és nem fogok, és… Hogyan készül a repülőgép
– PFSZ, SAM, IAF, RPG-gyerekek – sorolja Mira, a tanárunk. – Ki akarja gyakorlásképpen felolvasni a definíciókat a teszt előtt?
A SAM valami szíriai tengeralattjáróféle. És az IAF az izraeli légierő. Tudom, hogy mi az a gyerek, és hogy az RPG-gyerekek voltak azok a gyerekek, akik RPG-ket próbáltak kilőni a katonáinkra, de végül egymást gyújtották fel, mert nem magyarázták el nekik, hogyan kell, és hát gyerekek voltak. De lehet, hogy ez így szóismétlés. A legutolsó alkalommal is a hülye kurva levont öt pontot, azt mondta azért, mert hétszer használtam a „nagyon” szót egy definícióban, és mert olyan helyeken is használtam, amikre nem igazán lehet azt mondani, hogy „nagyon”. Engem néz, vagy Áviságot, aki mellettem ül, vagy Leát. És sóhajt. Szerintem kinéz neki egy szép nagy korrekciós szemműtét. Lea most visszanéz rá, mintha biztos lehetne benne, hogy Mira őt nézte. Mindig azt hiszi, hogy mindenki őt nézi.
– Megtennéd, hogy legalább úgy csinálsz, mintha jegyzetelnél, Jáel?! – teszi fel nekem a kérdést Mira, és visszaül az íróasztala mögé. Nem bámulom tovább Leát, fogok egy tollat, és írok: mikor hagyjuk végre abba, hogy olyan dolgokon gondolkodjunk, amik nem számítanak, és kezdünk el olyasmiken gondolkodni, amik számítanak?
baszdmeg
Ki kell mennem a mosdóba. Az osztályterem konténere mellett van a mosdókonténer. Ha felállok a lehajtott vécéülőkére, és az orromat az apró ablakhoz nyomom, látom a falu végét, és addig szívom a fertőtlenítő szagát, amivel ezt a magányos ablakot tisztítják, amíg szédülni nem kezdek. Házakat látok, meg kerteket, meg padon ülő anyukákat kisbabákkal. Mintha elpotyogtatott legódarabkák lennének, amiket egy óriás méretű gyerek hagyott szanaszét a közelben szunnyadó barna hegyekhez vezető betonút szélén. Egy fiatal férfit látok pont az iskola kapuja előtt. Barna inget visel, és a bőre világosbarna, és majdnem beleolvad a hegyekbe, eltűnhetne, ha nem lenne olyan zöld a szeme; mint két falevél ebben a nagy semmiben. Dan az. A szerelmem, Dan. Áviság bátyja. Majdnem biztos vagyok benne. Amikor visszaérek a mosdóból az osztályba, látom, hogy valaki beleírt a régi, vastag füzetbe, pont az én kérdésem alá. Ávisággal másodikos korunk óta írunk egymásnak különféle füzetekbe. Egy ideig megtartottuk azokat a sztorikat is, amiket Leával írtunk, amikor még mind játszottuk a láncjátékot. De Lea hetedikben már nem játszott velünk, senkivel sem játszott. Barátnőket meg kisállatokat kezdett helyette gyűjteni. Áviság azt mondta, hogy mi ketten továbbra is írhatunk a füzetbe, habár két ember nem tud láncjátékot játszani. Azt mondta, hogy a füzeteket tovább meg tudjuk tartani, mintha csak cetlikre írnánk, és hogy így, mikor tizennyolc évesek leszünk, majd vissza tudjuk nézni, és nem felejtjük el, kik voltak azok, akik régen szerettek minket. Régen, amikor fiatalok voltunk. És hogy így jó helyen lesznek a rajzai is, mert így biztos, hogy mindegyiket meg tudja mutatni. Amikor tizennégy évesek lettünk, azt mondta, ha akarjuk, most már beleírhatjuk minden mondatba a füzetben, hogy „baszdmeg”, és senki nem látja majd. És mi pont ezt akarjuk. És már kell. És már muszáj beleírni. Ez szabály.
Shani Boianjiu regénye, a Bátraké a mennyország már előrendelhető!