Natalija Nyikityina: Hazatérek hozzád – Részlet


image

Minden szovjet és magyar katonának,

tiszteknek és tábornokoknak,

akik a második világháború

harcmezein lelték hősi halálukat.

Részlet Natalija Nyikityina februárban megjelenő könyvéből.




                                    Natalija Nyikityina: Hazatérek hozzád

                              Egy magyar pilótáról, aki legyőzte a háborút

                                                             – részlet – 

„Talán ez volt életem legboldogabb időszaka” − merengett Imre, miközben a zakatoló szerelvény ablakán a front rettenetes ismeretlenje felé nézett. A vasúti sínek, kitörve az erdőből, jobbra kanyarodtak. Feltűnt a vonat eleje, a legénységi állományt szállító vagonok és a nehézkesen pöfögő mozdony. A kéményéből feltörő füst szikrákkal keveredve szállt el Imre és a hozzá hasonló fiatal tisztek mellett, akik a vagon előterében cigarettáztak.

Imrének senkivel sem volt kedve beszélgetni. Az út elején már kibeszélték magukat. Most lélekben ott járt ezen a csupasz síkságon, az imitt-amott felbukkanó, kifosztott építmények, a félig leégett kunyhók között, a tankok lánctalpai és a harci járművek kerekei által felszántott utakon. Látszott, hogy kemény harcok dúltak errefelé.

Élőlényt csupán egyetlen alkalommal, egy jelentéktelen állomás előtt pillantott meg: egy hat év körüli kislányt, aki lyukas kabátkában, öregasszonyos ruhában, hosszú fekete szoknyában, közömbösen bámulta a mellette fújtató katonai szerelvényt, a nyílt platókra rakott hadifelszerelést, a benzinnel csurig töltött, öblös tartálykocsikat és a szerelvény elejéhez csatolt legénységi vagonokat. Egy vesszővel a kezében keresgélt valamit a fűben.

− Íme, egy orosz partizán… − bökött a lány felé egy piszkafasovány hadnagy, ahogy ellenszenvesen vihogva elhaladt Imre háta mögött.

− Partizán? − ült fel a tréfának Imre, majd észbe kapva leintette a hadnagyot: − Menj már! Biztosan sóskalevelet vagy gombát keres.

− Partizán, ha mondom, partizán… Az oroszoknál így megy ez: a bölcsőből azonnal a partizánok közé… Magam hallottam, az öregek mesélték.

Az egész út alatt felhők borították az eget. A vasúti töltés mellett nyírfák suhantak és tűntek el a terebélyes fenyők és bokrok mögött, amiket Imre nem is tudott rendesen megfigyelni.

„Oroszország… Miféle ország ez, ahol a gyerekeket partizánnak nézik? Hogy tudták ilyen állapotba süllyeszteni ezt a népet?”

Imre elfordult az ablaktól, behunyta a szemét, és a szülőföldjére, Magyarországra gondolt. Arra a távoli napra, amikor Gáborral ünnepélyesen elindultak a balettintézeti mulatságba.

Gábor talán még a saját születésnapjára sem készülődött volna úgy, mint erre az estére. Olyan jó megjelenése lett, hogy Imre először fel sem ismerte benne azt a kissé nehézkes, vörös hajú, gúnyos és idióta mosolyú srácot. Megborotválkozott, gondosan megfésülködött, és úgy volt felöltözve, mint akit skatulyából húztak ki. Imre sem szedett-vedett ruhában jött, de Gábor feltehetően már reggel óta arra készülődött, hogy elbűvölje szenvedélye tárgyát, és a bocsánatáért könyörögjön.

− Ejha, még a cipődet is fényesre suvikszoltad! − ugratta Imre. − Én viszont nem. Úgyis letapossák a lábunkat, ha bejutunk.

Imre fejével az intézet felé bökött, ahová már kis csapatokban vonultak az ünnepi ruhába öltözött lányok. Sokkal többen voltak, mint a fiúk, ez pedig némi reményt adott a „virágoskertbe” való bejutáshoz.

A bejáratnál két tagbaszakadt fiú ellenőrizte a belépőket. Mindketten szmokingban és csokornyakkendőben voltak, ami külön kiemelte a rendezvény ünnepélyes jellegét. Gábor, mielőtt megpróbált volna bejutni, elbizonytalanodva meg is torpant. Ijedten maga elé engedte Imrét, és odasúgta neki:

– Menj csak, én majd jövök utánad.

− Rendben! − felelte nyugodt hangon Imre, a fejét felé sem fordítva, majd közönyös ábrázatot öltött, és kész volt elvonulni a kapunálló fiúk előtt.

− A jegyeiket, kérem! − állták útjukat a szmokingos fiúk, féltékenyen őrizve a „virágoskert” bejáratát.

Idegen lányokat még meghívó nélkül is beengedtek volna. De ami az ismeretlen fiúkat illeti…

− Ja, persze! − színlelte Imre a gondterhelt hivatalnokot. Benyúlt az öltönyébe, és előbb az egyik, majd a másik belső zsebében kotorászott, aztán végül, mint aki meglepődött, Gáborhoz fordult:

− Melyik öltönyöm zsebébe raktad őket?

− A kékbe… − felelte Gábor mentegetőzve.

− És melyikbe kellett volna? − nézett szemrehányóan a barátjára.

− Elnézést, de egy ilyen fontos rendezvényre nem engedhetjük be magukat − zártak össze áthatolhatatlan pajzsként a fiúk.

Imre diplomatikusan összeszorította az ajkait, és már épp arra készült, hogy hívatja az intézet valamelyik vezetőjét: „Ha játék, hát legyen játék a javából.” De erre nem volt szükség: a kapu mögül egyszer csak odaviharzott néhány lány, és kérlelő hangon csicseregve egykettőre félretolták a kapu őreit.

− Velünk vannak, velünk vannak!

− Jaj, srácok, már vártunk benneteket…

− Mi küldtük nekik a meghívókat.

– Gyertek csak, gyertek!

Olyan hangzavar támadt, mintha egy egész verébsereg szállt volna le. A kapunállók zavartan tárták szét a karjukat, a lányok pedig suttogva sürgették Gábort és Imrét, hogy addig menjenek be gyorsan, amíg az „őrök” magukhoz nem térnek a meglepetésből.