A nevem Budo.
Öt éve vagyok életben.
Öt év nagyon hosszú idő valakinek, aki olyan, mint én.
A nevemet Maxtől kaptam.
Max az egyetlen ember, aki lát engem.
Max szülei úgy hívnak: a képzeletbeli barát.
Szeretem Max tanító nénijét, Mrs. Goskot.
Nem szeretem Max másik tanító nénijét, Mrs. Pattersont.
Nem vagyok képzeletbeli.
Részlet az Egy képzeletbeli barát naplója című könyvből.
Matthew Dicks: Egy képzeletbeli barát naplója
– részlet –
A képzeletbeli barátok között nagyon szerencsésnek számítok. Sokkal több idő jutott nekem, mint amennyi legtöbbünknek szokott. Ismertem egyszer egy képzeletbeli barátot, akit Philippe-nek hívtak. Max egyik óvodás csoporttársának a barátja volt. Alig egy hétig tartott az élete. Egy szép napon egyszer csak megjelent a semmiből, és teljesen úgy nézett ki, mint egy ember, leszámítva, hogy nem voltak fülei (sok képzeletbeli barátnak nincs füle), aztán néhány nap múlva csak úgy eltűnt.
Nagyon szerencsés(direkt szóismétlős szerkezet, ugye?) vagyok, amiért Maxnek ilyen remek képzelőereje van. Egy másik képzeletbeli barát, akit ismertem, és Pacsninak hívták, csak egy folt volt a falon. Egy alaktalan, fura fekete folt. Pacsni tudott beszélni és végül is tudott ide-oda csúszkálni a falon, de mivel kétdimenziós volt, mint egy darab papír, sosem tudott lemászni onnan. Nem volt se karja, se lába, nem úgy, mint nekem. Pacsninak ráadásul még arca sem volt.
A képzeletbeli barátok úgy néznek ki, ahogy az emberek elképzelik őket. Mivel Max nagyon kreatív(igazán fantáziadús?), nekem van két karom, két lábam és arcom is. Egy darab emberi testrészem sem hiányzik, és emiatt igazi különlegességnek számítok a képzeletbeli barátok között. A legtöbb képzeletbeli barátnak hiányzik ez vagy az a testrésze, de olyanok is vannak, akik egyáltalán nem hasonlítanak emberre. Mint, mondjuk, Pacsni.
Bár a túl nagy képzelőerő sem mindig jó dolog. Találkoztam egyszer egy képzeletbeli baráttal, akit Pterodactylusnak hívtak, és neki két hosszúkás, zöld antenna végén volt a szeme. Az ember barátja valószínűleg azt hitte, nagyon menőn néz majd ki így, de szegény Pterodactylus nem tudott a szemével fókuszálni, és így folyton veszélyben volt az élete. Azt mesélte, hogy folyamatosan hányingere van, és mindig felbukik a saját lábában, mert a talpa helyén csak két homályos, árnyékszerű folt van. Az ember barátja annyira megszállottja lett Pterodactylus fejének és furcsa szemének, hogy azzal már nem is foglalkozott, hogy tisztességesen kitalálja, miként nézzen ki deréktól lefelé.
De ez viszonylag megszokott jelenség.
Azért is szerencsés vagyok, mert mozoghatok. Sok képzeletbeli barát el sem tud mozdulni (szakadni?) az emberbarátjától. Néhányuknak póráz van a nyakán. Vannak olyanok is, akik nyolc centi magasak és ki sem jöhetnek a kabát zsebéből. Mások pedig nem többek, mint egy folt a falon, akár Pacsni. De Maxnek köszönhetően én oda megyek, ahová csak akarok. Ha ahhoz van kedvem, nem is kell mindig Max mellett lennem.
Bár ha túl gyakran elcsámborgok mellőle, az veszélyezteti az egészségemet.
Egészen addig leszek életben, amíg Max hisz bennem. Az emberek, mint például Max anyukája vagy a barátom, Graham, azt mondják, hogy emiatt számítok képzeletbelinek. De ez nem igaz. Talán szükségem van Maxre ahhoz, hogy létezzek, de vannak saját gondolataim, saját ötleteim, és van saját életem, ami tőle független. Úgy kötődünk egymáshoz Maxszel, mint az asztronauta az űrhajójához azokkal a drótokkal meg csövekkel. Ha az űrhajó felrobban, és az asztronauta meghal, az nem jelenti azt, hogy az asztronauta csak a képzeletben létezett. Csak annyit jelent, hogy elvágták az élete forrásától.
Mi is ilyenek vagyunk Maxszel.
Szükségem van Maxre ahhoz, hogy túléljek, de attól még különálló személy vagyok. Azt mondom és azt csinálom, amihez kedvem van. Előfordul, hogy Max és én vitatkozunk, de soha nem lényeges dolgokon. Csak olyasmin, hogy melyik tévéműsort nézzük, vagy melyik játékkal játsszunk. Szóval én arra szentelem a legtöbb időmet (ezt a kifejezést Mrs. Gosktól tanultam a múlt heti órán), hogy amennyit csak lehet, Max közelében legyek, mert szükségem van arra, hogy Max gondoljon rám. Hogy higgyen bennem. Nem szeretném, hogy úgy végezzem, hogy „rám se bagózik” vagy hogy „kimegyek a fejéből”: ezeket szokta mondani Max anyukája, amikor Max apukája elfelejt hazatelefonálni, és nem tudjuk, mikor ér haza. Ha túl messzire mennék, akkor Max már nem hinne bennem, és ha ez bekövetkezik, akkor nekem annyi.
—
Amikor Max első osztályos volt, a tanító nénije egyszer azt mondta, hogy a házilegyek mindössze három napig élnek. És vajon a képzeletbeli barátok meddig élnek? Valószínűleg nem túl sokáig. Azt hiszem, emiatt valóságos őskövületnek számítok a képzeletbeli barátok között.
Max négyéves volt, amikor először elképzelt engem, én pedig( egyszerűen – duplázás, nem?) csak hopp, megjelentem a semmiből. Amikor megszülettem, nem tudtam többet a világról, csak annyit, amennyit Max is tud. Ismertem néhány színt, néhány számot, és meg tudtam nevezni néhány tárgyat, mint például az asztalt, a mikrohullámú sütőt és a repülőgép-anyahajót. A fejem tele volt mindenféle dologgal, amiket egy négyéves fiú ismer. Max azonban valahogy idősebbnek képzelt el engem önmagánál. Talán egy tinédzser fiúnak. Vagy egy kicsit még annál is idősebbnek. De az is lehet, hogy úgy képzelte, hogy ugyanolyan kisfiú vagyok, mint ő, csak éppen egy felnőtt agyával rendelkezem. Nehéz megmondani. Nem vagyok sokkal magasabb Maxnél, de az biztos, hogy más vagyok, mint ő. Amikor megszülettem, már akkor fejlettebb voltam Maxnél. Én már megértettem olyan dolgokat, amelyek őt még összezavarták. Olyan problémákra, amelyekre ő nem látta a megoldást, én gyakran tudtam a választ. Talán minden egyes képzeletbeli barát így születik. Nem tudom.
Max nem emlékszik a születésem napjára, így azt sem tudja, mi mindent gondolt akkor. De mivel engem úgy képzelt el, hogy jóval idősebb és érettebb vagyok nála, ezért én gyorsabban tanultam, mint ő. Max még ma sem tud úgy koncentrálni és odafigyelni a dolgokra, mint ahogy én tudtam már a születésem napján. Emlékszem, az első napon, amikor megjelentem, Max anyukája éppen számolni tanította, de Max nem értett semmit. Nekem viszont ment azonnal. Értettem, hogy miről van szó, mivel az agyam már volt olyan fejlett, hogy megértsem a számokat. Max agya viszont még nem állt készen erre.
Legalábbis én így látom a helyzetet.
Egyébként nem szoktam aludni, mert Max úgy képzelt el engem, mint akinek nincs szüksége alvásra. Szóval rengeteg időm van tanulni. És mivel nem töltöm minden egyes percemet Maxszel, egy csomó olyan dolgot megtanultam, amelyekről Max soha nem is hallott. Miután ő lefekszik aludni, én a nappaliban vagy a konyhában ücsörgök a szüleivel. Néha csak nézzük a tévét, máskor pedig beszélgetnek, én meg figyelem őket. Néha elmegyek valahová. Mondjuk, a benzinkútra, ami mindig nyitva van, mert a kedvenc embereim ott vannak (persze csak Max, Max szülei és Mrs. Gosk után számítanak a kedvenceimnek!). Vagy leugrom a hotdogoshoz, ami egy kicsit kijjebb esik a városból, néha meg az őrsre vagy a kórházba látogatok el (illetve a kórházba már nem, mert ott van Oswald is, aki nagyon ijesztő). Amikor iskolában vagyunk, néha átmegyek a tanáriba, egy másik tanterembe vagy egyenesen az igazgató szobájába, csak hogy tudjam, mi a helyzet. Nem vagyok okosabb, mint Max, de az biztos, hogy több ismeretem van a világról, mert több időt töltök ébren, és eljuthatok olyan helyekre, ahová ő nem. Ez jó dolog. Tudok segíteni néha Maxnek, amikor nem ért valamit pontosan.
Múlt héten például, amikor mogyorókrémes-lekváros kenyeret akart készíteni, nem tudta kinyitni a lekvárosüveget.
– Budo – mondta. – Nem tudom kinyitni.
– Dehogyisnem – mondtam. – Csavard a másik irányba! Ha balra béna, jobbra jobb lesz!
Hallottam, hogy néha Max anyukája is ezt mondogatja, mielőtt nekiáll kinyitni egy üveget. Mindig működik. Maxnek is működött. De olyan kapkodva csinálta, hogy végül leejtette az üveget, ami aztán darabokra törött a kőpadlón.
A világ nagyon bonyolult lehet Max számára. Néha ugyanis még akkor is rosszul alakulnak a dolgok, amikor helyesen cselekszik.
Nagyon furcsa a helyem ebben a világban. Valahogy bent rekedek az emberek között. A legtöbb időmet a gyerekvilágban töltöm Maxszel, de gyakran vagyok felnőttek között is, például Max szüleivel, a tanáraival vagy a benzinkúti barátaimmal, habár ők nem látnak engem. Max anyukája ezt az állapotot úgy nevezné, hogy üresjárat. Akkor szokta ezt mondani, amikor Max képtelen felfogni valamit – ami elég sűrűn előfordul.
– Melyik jégkrémet szeretnéd: a kéket vagy a sárgát? – kérdezi az anyukája, mire Max teljesen lefagy. Úgy lefagy, mint a jégkrém. Amikor döntési helyzetbe kerül, általában túl sok dolog kering egyszerre a fejében.
Jobb a piros, mint a sárga?
A zöld jobb, mint a kék?
Melyik a hidegebb?
Melyik olvad gyorsabban?
Milyen íze van a zöldnek?
Milyen íze van a pirosnak?
Mindegyik szín más-más ízű?
A legjobb az lenne, ha Max anyukája választana helyette. Ő is tudja, milyen nehéz ez Maxnek. Néha, amikor az anyukája hasonló döntési helyzetbe hozza és Max képtelen választani, én választok helyette. – Válaszd a kéket – súgom neki. Mire ő: – A kéket választom. – És meg is oldódott a probléma. Vége az üresjáratnak.
Hát valahogy így éldegélek. Üresjáratban. Egyszerre élek a sárga és a kék világban. Egyszerre élek a gyerekek és a felnőttek között. És mindeközben nem vagyok igazából sem gyerek, sem felnőtt.
Sárga és kék vagyok egyszerre.
Szóval zöld vagyok.
És tudom azt is, milyen színekből állok.