Egy egészen furcsa, BTK-ról szabadult szuperhős, aki arra tette fel az életét, hogy segítsen megváltoztatni más emberek életét. Ő a szerkesztő ‒ lám, ilyen értelemben álmodoztam én már gyerekként is erről! – A Libri Kiadó műhelynaplóját csütörtökről Angyalossy Eszter jegyezte.
Az év vége többek között a számvetés időszaka ‒ könyves értelemben pedig már igencsak az év végén járunk. Ahogy az elmúlt napokban a többiek is említették, már minden, amit 2012-re beterveztünk, a boltokban, és nekünk nem maradt más dolgunk, mint izgulni a favoritjainkért. És persze összegezni: mi hogy sikerült az évben, mi volt jó és mi volt rossz, mit kellene máshogy, és mi az, amit semmiképpen.
Mivel ez a végiggondolós dolog most amúgy is passzol a hangulatomhoz, úgy döntöttem, én a netnaplót is erre fogom kihasználni: számot vetek, de nemcsak a félévvel, hanem az egésszel, úgy általában.
Ötödik éve vagyok a könyves szakmában. Részmunkaidős titkárnő/mindenesként kezdtem még a Nyitott Könyvműhelynél (Halmos Ádám icipic, ám szép lassan egyre nagyobbra növő kiadójánál ‒ ő egyébként, csak hogy tiszta legyen, jelenleg is az egyik főnököm, aki a hétfői netnaplójában már elárulta néhány „műhelytitkát”). Innen kalandos út vezetett a jelenlegi helyemig: a Libri Kiadó szórakoztató irodalomért felelős főszerkesztői pozíciójáig. Hogy elégedett vagyok-e? Köszönöm, azt kell mondjam, ez egy olyan területe az életemnek, amivel igen. Úgy érzem, itt a helyemen vagyok. Éppen ott, ahová kiskoromban képzeltem magam. Ez, gondolom, furcsán hangzik, hiszen mégis melyik gyerek álmodozna arról, hogy ha nagy lesz, könyveket fog szerkeszteni? A legtöbbször még most is magyarázkodnom kell, ha valaki a munkámról kérdez! De akkor is így van, maximum akkor még kicsit másképp fogalmaztam meg ezt magamnak…
Lány létemre mindig is odavoltam a szuperhősökért (na, nem úgy, bár, ha összetalálkoznék egyszer Bruce Wayne-nel, ki tudja…) Ha gyerekkoromban arra gondoltam, hogy mihez szeretnék kezdeni az életemmel, szó sem lehetett kevesebbről, minthogy megváltsam a világot. És ez az ambíció bizony azóta sem veszett ki belőlem. Csak az finomodott kissé, hogy ezt mégis milyen eszközökkel akarom kivitelezni.
Mint minden más fontos dolgot, szerintem a világ megváltását is kis lépésekben kell elkezdeni. Elsőre elég mondjuk egy embernek megváltoztatni az életét, mert ő aztán ezt nagy valószínűséggel továbbadja, és akkor már ketten lesznek, aztán négyen, és szép lassan beindul a lavina. Vagy talán az is elég, ha a saját életünkkel kezdünk valami értelmeset. Meg azokéval, akik fontosak nekünk. Mint ebben a Calle 13 videóban.
A könyvekben az a jó, hogy tényleg meg tudják változtatni az emberek életét. Súlyosan és direkten, vagy titokban és észrevétlenül. Én már csak tudom, hiszen ma is minden gondom elől a könyvekbe menekülök, és igenis segíteni tudnak rajtam: megnyugtatnak, megvigasztalnak, elgondolkodtatnak, vagy egyszerűen csak kikapcsolnak egy időre.
Azt, hogy ki hogy viszonyul a könyvekhez, sok más mellett nagyban befolyásolja, hogy milyen élményeket szerzett az első találkozások alkalmával. Akinek elsőre megvan a katarzis, annak szerencséje van, mert lépésről lépésre képessé válik egyre nehezebb szövegekkel is megbirkózni. De mért ne lehetne azoknak is megadni a lehetőséget, akiknek az első találkozás nem sikerült annyira jól? (Erről sokat beszélgettünk mostanában Dávid Anna kolleganőmmel, aki, ha minden igaz, holnap lesz soros a naplóírásban. Hát igen, ezért is jó egy szerkesztőségben dolgozni: itt tényleg mindenki bolondul a könyvekért.)
Ezért szeretem én annyira a szórakoztató irodalmat ‒ lektűrt, ponyvát vagy nevezzük akárhogy. Mert ez a műfaj mindenkinek szól. Nem kell hozzá más, csak valaki olyan, akinek van valamilyen mondanivalója (igenis, ez ebben a műfajban is elengedhetetlen, legalábbis én csak az olyan lektűrt szeretem, aminek tényleg van értelme), és egy másik valaki, akinél ez a mondanivaló betalál.
A legtöbb esetben azonban kettejük között ott áll még valaki, egy közvetítő… Valaki, aki addig csiszolja, finomítja, egyengeti a szöveget, amíg az igazán alkalmassá nem válik arra, hogy kifejezze, amit a szerző mondani akart. Aki a háttérbe húzódva, csöndben figyel, és akkor avatkozik közbe, amikor szükség van rá. Egy egészen furcsa, BTK-ról szabadult szuperhős, aki arra tette fel az életét, hogy segítsen megváltoztatni más emberek életét. Ő a szerkesztő ‒ lám, ilyen értelemben álmodoztam én már gyerekként is erről!
Azért a hasonlatom kicsit sántít, mert igazából nem is a szerkesztő a szuperhős, ő csak a szárnysegédje. A hős maga a szerző. És mindegy, milyen műfajú könyv szerzőjéről van szó! Mert ha egy könyvnek van mit mondania, az bizony hatni fog azoknak az életére, akik elolvassák ‒ ha akarják, ha nem. Én ezt megintcsak tapasztalatból tudom. Minden egyes könyv, amin ebben a szezonban dolgoztam, ezt tanúsítja: rám ugyanis mindegyik hatott.
Eszter írása itt folytatódik.