Intenzívebb nap aligha volt az életemben: láttunk tapintható közelségből életörömöt, kulturális pezsgést és gazdagságot, emberszagú nyomort, rohamozó szerelmet és aszfaltmocskoló halált – mint Frida azon a délutánon, amikor a forradalom belovagolt az említett parkon keresztül a Londres utcába. – A Libri Kiadó műhelynaplójának záródarabját olvashatják Sárközy Bencétől.
„Ha az ember hall vagy olvas valamit, általában elhiszi.
Az más kérdés, mi van akkor,
ha véget ér a könyv, vagy elhal a hang.”
(Javier Marías: Beleszerelmesedések, ford. Mester Yvonne)
Hát én fogtam ki a végét. Az meg engem nosztalgikus hangulatban. A hetedik nap hagyományosan a családé (igaz, egykor még szombatnak hívták, csak azután úgy módosult együtt a tízparancsolattal, mint nemzeti tudatállapot az alaptörvénnyel). A mai még ráadásul ezüst is. Ilyenkor nem szívesen megyek ki a lakásból az ünnepi hangulattól lelkesülten tülekedő honfitársaim közé. Ezt az érzést azonban felülírja a vágy, hogy meghallgassam Dunajcsik kolléga beszélgetését Winkler Nórával a Katonában (ahogy tegnap Térey Jánosét Vári Györggyel ugyanitt). Utána kis esti séta hazafelé a Vörösmarty téren keresztül a gyerekekkel. A vasárnapi kultúrprogram folytatásaként pedig csirkét sütök, szegfűszeggel tűzdelt birsalmával és házi vajjal a hasában. Tehetem, mert sok birs termett a földünkön, ahol amúgy évek óta nem jártam. De szerencsére volt, aki leszedje. Amúgy is, ez az év szerencsésnek mondható – miközben nagy halom minden nem mondható el ekkorka terjedelemben. Viszont az igen, hogy ilyenkor szeretem a belül fűszeresen édes, kívül sósan ropogós húsokat, és az olyan könyveket, amikben élvezetesen esznek.
Szeretem például Norfolkot, most olvasom magyarul, direkt erre a csendesebb időszakra tartogattam, amikor már nem adunk ki semmit, csak a gyorsuló fogyást figyeljük, kíváncsian, hogy jól számítottunk-e, közben pedig lehetőleg elégedetten fogyasztunk. Örömkönyveket, mondjuk, amiket ekkorra tettünk félre, a kapkodós nyomdai leadások, az utolsó utáni simítások és szükségszerű újragondolások utánra, mikor az elvégzett munkánkat már végképp az olvasók kegyeire bíztuk. „– A gyümölcs nem olyan, mint a gyökér, amit aprítottatok – mondta Bunce úr. – Az nem felejti el a sértést. Vigyáznod kell vele.” (Lawrence Norfolk: John Saturnall lakomája, ford. Mesterházi Mónika)
Gyermekkorom nyarait almafák alatt töltöttem, ősszel-télen ládaszám állt a gyümölcs a tárolóban. Szolnokra jártak vele nagyanyámék piacozni, és ha jól ment, akkor gazdag volt a Jézuskánk. Annyi almát ehettem, amennyit akartam. Minden lehullott, rothadt darabot aggódva vettem fel a csemői homokból és hajítottam a szomszéd senkiföldjére, mintha az ünnep romolhatna meg tőlük idejekorán. Nagyapám a sivatagszínű 110-es Škoda vonóhorgára akasztotta a ládákkal teli utánfutót hajnalban, így indultak a piacra. A kocsit Németországban vásárolta, ahová pár hétre ment csak ki dolgozni, de évekig elmaradt. Mikor hazajött, ez az autó volt hivatott kiengesztelni a családot. Tőle örököltem – az autót és a mehetnéket is.
„Egyikünk sem ment el Nagyapa temetésére. Túl messzire kellett volna utazni. De hónapokkal később Papa kapott egy dobozt, amelynek a tetejére ragasztószalaggal ezt a feliratot rögzítették: »Apád életműve.« Papa a konyhaasztalon kinyitotta, de nem volt benne más, mint hamu és apró papírdarabkák. – Hogy találjam meg az igazságot ezek után? – kérdezte, és a hangja úgy csikorgott, mint a rozsdás vaskapu reggelente…” (Mette Jakobsen: Minou szigete, ford. Upor László)
Többször gondoltam komolyan arra, hogy máshol kellene élnünk – a megélhetés, a megbecsülés és leginkább a gyerekeink érdekében. Legutóbb másfél évvel ezelőtt. De itt marasztalt a kiadóalapítás lehetősége. Ha mentem volna, akkor most nyilván semmi közöm nem lenne az itt idézett könyvek magyar kiadásaihoz, viszont valószínűleg akkor is ugyanezeket olvasnám. Már jó ideje a család mellett könyvekből áll az életem, és olyan emberekkel szeretek együtt lenni, akiknek ugyanezek fontosak. Fantasztikus kollégáim vannak, és elmúlt belőlem a mehetnék – illetve annyit megyek, amennyit akarok, azzal a tudattal, hogy van egy székem és egy asztalom, amely mellől rálátok a Nyugatira (ami mindig is valamiféle szimbolikus kapocs volt számomra a normális Európával), mappákban a megvásárolt könyvek szerződései és számos megjelentethető ötlet a fejemben.
Bence írása itt folytatódik.