Ahogy kilépek a rácsos fémajtón a napfényre, egy Fellini-jelenetbe csöppenek. A kép egyszerre ismerős és idegen, álom- és valószerű. A harmincas éveiben járó, még mindig kislányos, sötét hajú, barna bőrű Eva bizarr kokainflamencót jár a Hastings Street járdáján. Hajladozik a felsőtestével, riszálja a csípőjét, néha lehajol, majd magasba löki egyik vagy mindkét karját, miközben esetlen, de bonyolult piruettekbe kezd a lábaival. Közben folyamatosan engem néz nagy, fekete szemével. A Downtown Eastside-on az ilyen drogos balettimprovizáció neve „hastingsi lépegetős”, és az ilyesmi errefelé korántsem számít szokatlan látványnak. Az egyik orvosi körutam során láttam egy nőt, aki a Hastings forgataga felett, a magasban adta elő ugyanezt a mutatványt. Egy neonreklám előtt egyensúlyozott a keskeny párkányon, kétemeletnyi magasságban. Egész kis csoport gyűlt össze, hogy megbámulja, de a többi drogos nem rémült meg; inkább szórakoztatta őket a látvány. A balerina néha megpördült, közben kitárta a karját, mint egy kötéltáncos, vagy leguggolt, aztán előre kirúgta a lábát, mint egy légies kozáktáncot járó figura. Mielőtt a tűzoltók feltekerték volna a létrájukat hozzá a magasba, a teljesen elszállt akrobata visszamászott az ablakon át a lakásába. Eva áthámozza magát a körülöttem csoportosuló embereken. Időnként eltűnik Randall mögött, aki tolószékkel közlekedik. Tagbaszakadt, komoly ábrázatú fickó, és az elsőre szokatlannak hangzó gondolatairól hamar kiderül, hogy nincs mögöttük igazi intelligencia. Épp előadja nekem kedvenc, egyszersmind nélkülözhetetlen motorizált járgányát dicsőítő tirádáját:
– Mit szól hozzá, doki, hát nem elképesztő, hogy Napóleon ágyúit még lovakkal meg ökrökkel ráncigálták át a ruszki pocsolyán és zimankón? Most meg tessék: nekem már ilyen motoros taligám van! Aztán ártatlan mosollyal és megfontolt ábrázattal felsorol egy rakás tényt, történelmi adatot, ennek meg annak a visszaemlékezéseit, laza gondolattársításokat, képzelgéseket, sőt olyan blőd dolgokat, amelyek már-már őrültségnek hangzanak – de csak majdnem. – Figyeljen, doki! – emeli fel az ujját. – Napóleon kódexe akkor változtatta meg tökre a közkatonák közlekedését, amikor kellemes bámészkodással teltek a napjaik.
Eva kikukkant a férfi bal válla mögül. Bújócskázik velem. Randall mellett Arlene áll csípőre tett kézzel, arcán rosszalló kifejezés ül. Filléres farmersortot és szűk blúzt visel, ami ezen a környéken világosan jelzi, hogy mivel keresi meg a kábítószerre valót – és azt is, hogy nagy valószínűséggel már korán a hím ragadózók szexuális zsákmánya lett. Belevág Randall kántáló motyogásába:
– Ugye, nem akarja csökkenteni a gyógyszeradagomat, doki? Arlene karjai tele vannak vízszintes, sok kis párhuzamosan lefektetett vasúti sínpárra emlékeztető heggel. A régebbiek már kifehéredtek, az újabbak még pirosak. Azért szokta összevagdosni magát borotvával, mert az így okozott fájdalom – még ha csak időlegesen is – elfedi a mélyen a lelkében hordozott sokkal nagyobb sérülés kínját.
A nő egyik gyógyszere arra szolgál, hogy elejét vegye ennek a kényszeres önsebzésnek, és állandóan attól fél, hogy csökkenteni akarom az adagját. Sohasem tennék ilyet. A közelben, a Portland Szálló mellett két zsaru éppen megbilincseli Jenkinst. Jenkins hórihorgas őslakos , vállára hulló, durva fekete lobonccal. Békésen hagyja, hogy az egyik közeg kiürítse a zsebeit, miközben nyugodtan nekidől a falnak, és eszében sincs tiltakozni.
– Igazán békén hagyhatnák! – nyilvánítja ki véleményét hangosan Arlene. – A srác nem árul anyagot! Állandóan cseszegetik, de sohasem találnak nála semmit. Fényes nappal van; a két rendőr példásan kíméletesen végzi a motozást – bár a pácienseim szerint többnyire nem ilyen következetesek, ami a szelíd bánásmódot illeti. Jenkinst két percen belül elengedik, ő pedig nagy, egyenetlen léptekkel elsiet, és csendesen eltűnik a szállóban.
A rendőri akció néhány perce alatt az abszurditások helybéli fűzfapoétája a százéves háborútól már a boszniai harcokig jutott az európai történelem áttekintésében, sőt előadta vallási okfejtését is a Mózes és Mohamed között eltelt időszak kivesézésével.
– Doki! – folytatja. – Az első világháborút azért csinálták, hogy elejét vegyék az összes többi csetepaténak. Ha ez így van, akkor miért harcolunk még mindig a rák meg a kábszerek ellen? A németeknek ott volt az a monstrum ágyújuk, amit csak Kövér Bertának hívtak, és ami menydörögve üzengetett a szövetséges hatalmaknak, csakhogy a mondókája egyáltalán nem tetszett a franciáknak és a briteknek. Az ágyúk rosszul rappelnek, rossz a reputációjuk… A raputációjuk rossz, hehe… De doki! Ezek viszik előre a történelmet. Már ha a történelem előrehalad, vagy egyáltalán halad valamerre. Maga szerint halad a történelem, doki? A féllábú, pocakos és kopasz, örökké vidám Matthew odadöcög a mankójával, és mosolyogva megszakítja Randall értekezését. – Szegény Máté doktor haza szeretne menni! – mondja jellegzetes, egyszerre csúfondáros és túláradóan szívélyes stílusában. Úgy vigyorog, mintha egy jó viccet adott volna elő. A késő délutáni nap aranyló fénye megcsillan a bal fülébe aggatott karikák hosszú során. Eva kitáncol Randall háta mögül. Megfordulok. Mára elegem volt az utcai színielőadásból, és szeretnék elmenekülni. A jó doktor ma már nem akar jó lenni.
A Portland Szálló mellett verődtünk össze ezekkel a Fellini-figurákkal – vagy mondhatnám úgy is, hogy mi, Fellini-figurák –, ott, ahol élnek, és ahol én dolgozom. Az osztályom is ennek az Arthur Erickson kanadai építész által tervezett a modern, tágas, ugyanakkor praktikus, csupa üveg és beton épületnek a földszintjén kapott helyet. A látványos létesítmény jól szolgálja a lakóit, mióta a századfordulón lecserélték vele a korábban ugyanezen az utcasarkon álló fényűző, előző Portland Szállót. A régi épület kanyargós lépcsőinek, faragott lépcsőkorlátainak, ódivatú lépcsőfordulóinak és hatalmas ablakfülkéinek történelmi hangulata teljességgel eltűnt az új erődítményből. Nekem hiányzik az ódon aura, a hajdani jólét és a rákövetkező hanyatlás atmoszférája; az egykori eleganciát már csak nyomaiban idéző sötét, felhólyagzott ablakpárkányok látványa. Azt viszont már erősen kétlem, hogy a mostani lakók nosztalgiát éreznének a szűk szobák, a rozsdás vízvezetékek és a csótányok hada iránt. A régi hotel teteje 1994-ben leégett. A helyi újság egy olyan fényképet mellékelt az erről szóló tudósításhoz, amelyen az egyik lakó, egy nő látható a macskájával. A nagybetűs szalagcím szerint Egy hősies rendőr megmentette Pelyhest. A cikk nyomán valaki azzal a panasszal fordult a szálloda vezetőségéhez, hogy ilyen körülmények között nem szabadna állatokat tartani. Ekkor a Portland Hotel Society (PHS – Portland Szálló Társaság), vagyis az épületet fenntartó nonprofit szervezet – amely engem orvosként alkalmaz – úgy döntött, hogy az intézményt átalakítja a hajléktalanok hajlékává. A betegeim nagyrészt drogfüggők, ám némelyiküknek – köztük Randallnek – már eléggé lerobbant az agyi kémiája ahhoz, hogy a valóságból drogok nélkül is csak alig fogjon fel valamit. A legtöbben – mint például Arlene – egyszerre szenvednek mentális és szenvedélybetegségben.
A PHS ebben a körzetben több hasonló intézményt is fenntart, így én vagyok a Stanley, a Washington, a Regal és a Sunrise Szálló háziorvosa is. Az új Portlanddel szemben, az utca túloldalán van az „Army and Navy” (hadsereg és haditengerészet) áruház. A szüleim az 1950-es évek végén – akkoriban még új bevándorlók voltak – ott szoktak ruhát venni. Az áruházban egyébként is előszeretettel vásároltak a kétkezi munkások – és azok a középosztályhoz tartozó szülők, akiknek a csemetéi bolondultak az eredeti katonaruhákért és tengerészdzsekikért. Abban az időben a járdákon olyan egyetemisták nézelődtek, akiknek valamiért érdekes volt a nyomor látványa, de az utcán bőven akadtak alkoholisták, zsebtolvajok, zugárusok és önjelölt hittérítők is. Ma már más a helyzet. A diákok már hosszú évek óta máshova járnak. Manapság ezek az utcák és sikátorok alkotják Kanada kábítószer-fővárosát, annak is a kellős közepét. Egy háztömbnyire innen állt a Woordward’s Áruház elhagyott épülete, a tetején a kivilágított, hatalmas „W” betűvel, ami akkoriban Vancouver legfontosabb tájékozódási pontja volt. Csövesek és szegénységellenes aktivisták vertek benne tanyát, de nemrégiben lebontották, mert a helyén elegáns lakónegyedet és szociális lakásokat akarnak építeni. 2010-ben a városban rendezik a téli olimpiát, és nyilván tetszetősebbé akarják tenni a sportesemények környezetét. Már el is kezdték a munkálatokat. Sokan attól félnek, hogy a politikusok a világot lenyűgözni akaró nagy igyekezetükben kiseprik a negyedből a szenvedélybetegeket is. Eva összefonja a karját, aztán hátranyújtja, és lehajol, hogy alaposan szemügyre vegye saját, járdára vetett árnyékát. Matthew jól elszórakozik a drogtól bekattant lány jógamozdulatain. Randall összefüggéstelenül motyog. Vágyakozva arra gondolok, hogy jó lenne elszabadulni innen, mielőtt beáll a csúcsforgalom. Teljesen váratlanul megérkezik a felmentő sereg. A fiam, Daniel fékez le a járda mellett a kocsijával, és kinyitja az ajtót.
– Néha el sem hiszem, hogy ilyen az életem – mondom neki, miközben bekászálódok mellé az ülésre. – Néha én sem hiszem el, hogy ilyen életed van – mondja bólogatva.– Itt aztán keményen zajlik az élet. Elindulunk. A visszapillantó tükörben még látom Eva egyre távolodó alakját, amint furcsán behajlított lábbal, fejét félrehajtva gesztikulál.
A könyv megrendelhető itt!
Vendégünk a szerző október 10-én a Libri Mammutban!