Ária
[kotta 7. o.]
A nő ceruzával a kezében az asztal fölé görnyedt, és a Goldberg-variációk zsebpartitúrájába mélyedt. A fekete nemesfából készült ceruza míves ezüstkupakjában hegyező rejtőzött. A ceruza tétován lebegett egy üres füzet fölött. A kotta mellett cigaretta és öngyújtó. Az asztalon egy barát ajándéka, egy masszív fém hamutartó csillogott.
A nőt nevezzük egyszerűen „nőnek”, esetleg „anyának”. A névadás gondot okozott. Ezer volt a gond. A nő tudatában memóriazavarok fodrozták a felszínt. Az ária, melyet épp tanulmányozott, a téma, melyre Bach Goldberg-variációit komponálta, saját életének azt az időszakát juttatta eszébe, amikor ezt a darabot tanulta. Amikor a gyerekek még kicsik voltak. Azelőtt. Azután. De nem ezekre az emlékekre vágyott. Ölében két gyerekkel, apró testüket átölelve próbálja kijátszani a témát; belép a Concertgebouw kistermébe, nézi a pódiumra fellépő zongoristát, lélegzetvisszafojtva várja a belépés lecsupaszított oktávját, miközben a lánya bökdöső könyökét érzi az oldalán: „Mama, a mi dalunk!” Nem, most nem ez kell. Kizárólag a lányára akar gondolni. A lányára mint csecsemőre, kislányra, fiatal nőre.
Emlékei szürke, érdektelen közhelyekké sorvadtak. Semmit sem tudna mesélni a lányáról, nem is ismeri. Akkor hát erről írj, gondolta dühösen. A kitérő mozdulat is mozdulat, a negatív kép is kép. Hogy a csend is zene, azt ekkor még nem tudta.
Mielőtt az asztalhoz ült, elolvasott egy cikket, ami egy dél-amerikai indián törzs idő-felfogásáról szólt. Ez a nép a múltat maga előtt látja, a jövőt pedig a háta mögött érzi. A közösség tagjainak arca a történelem felé fordul, ami pedig még történni fog, az úgy jön, mint valami váratlan rajtaütés. Az időérzékelésnek ez a módja nyelvhasználatukban és nyelvtani konstrukcióikban is tükröződik, írja a cikk szerzője. Ezt a különös, fordított irányultságot egy nyelvész fedezte fel.
A nőben felötlött, hogy a régi görögökkel kapcsolatban valaha már olvasta ugyanezt a történetet. Az évekig tartó görög nyelv- és irodalomtanulás ellenére annak idején mégsem figyelt fel erre. Talán túl fiatal volt. A jövő túlságosan gazdag; elképzelhetetlen, hogy ne arra irányítsuk a tekintetünket.
A nőt még nem nevezhetnénk öregasszonynak, jóllehet a vég felé tartó úton tekintélyes szakaszt megtett már. Kiterjedt múlttal rendelkezett.
A múlt. Az, ami elmúlt. Képzeljük el, hogy olyan magától értetődően tekintünk a múltra, mint egy indián; azzal ébredünk, hogy egész nap magunkkal cipeljük, és úgy bukkan fel, mint valami álombéli táj. Nem is olyan furcsa, gondolta a nő, voltaképpen az, ami. Behunyta a szemét, és elképzelte a jövőt egy férfi alakjában, aki észrevétlenül áll a háta mögött.
A jövő átölelte erős karjaival, sőt talán egy pillanatra az állát is a nő haján nyugtatta. A karjaiban tartotta. A jövő magasabb volt nála. Amikor hátradőlt, vajon a férfi mellkasának támaszkodott? A meleg hasát érezte volna? A nő tudta, hogy saját válla fölött a férfi-jövő vele együtt nézi a múltját. Meglepetten, érdeklődve vagy közömbösen?
Megkülönböztetett figyelemmel, a nő ebből indult ki jóhiszeműen. Végül is a személyes jövőjéről volt szó. Lélegzetének szellője a férfi jobb karját érte, amit a nő melle fölött, majdnem a nyakánál kulcsolt át. Ha kicsit kevésbé görcsösen ölelné, a nő több levegőhöz jutna. Talán meg is szólalna.
A jövő olyan erővel húzta magához, hogy egy lépést hátratántorodott. Aztán még egyet. A nő ellenállt. Nem szabad szem elől tévesztenie a múltat, teljes látómezejében meg kell őriznie. A kar szorítása kellemetlenné vált, mintha a jövő erőszakkal magával akarná rántani és kényszerítené, hogy szinte elegáns tánclépésekkel hátráljon. A nő a földnek feszítette a cipősarkát. Az ölelés fojtogatássá vált; a nő fulladozott a jövő karjaiban. A férfi-jövő neve Idő. Elvonja mindattól, ami a nő számára kedves, és olyan helyekre hurcolja, ahová nem kívánkozik.
A zeneakadémia ütőhangszeres hallgatói igazi csodabogarak voltak. Egy félig-meddig átépített templomban laktak, sodrós cigarettát szívtak, és mindig elkéstek. Amikor zenekari órán vettek részt, feltűnően távol tartották magukat a vonósoktól. Úgy dolgoztak a színpad hátsó részében, akár az építőmunkások: xilofonokat készítettek elő, harangokat akasztottak állványokra, mosóteknő nagyságú üstdobokat hangoltak fel. Tornacipőt viseltek, és érthetetlen mondatokat kiabáltak egymásnak.
Valamennyiünk közül ők osztják be a legtehetségesebben az időt, gondolta a nő, aki akkor még fiatal volt, és a terem végében ülve figyelte a készülődő zenekart. Az ütős fiúk nem sokat törődnek az idővel, nem csinálnak belőle filozófiai problémát. Hallják a pulzust és fölé kanyarítják a ritmusokat; érzéseiket mozdulatokra fordítják le. Várnak és ütnek, várnak és ütnek, ütnek.
Az ember veleszületett képessége, hogy a teljesen egyforma sípoló hangok sorozatában rendezett mintákat halljon. Nem lehet másképp. A szerkesztés az emberi agy tulajdonsága, a mi sajátunk; túlélési stratégia, betegség. Így építünk a körülöttünk lévő rendszertelen, zavaros világból felismerhető, bizalomgerjesztő díszletet. Már elfelejtettük, hogy ebből semmi sem igaz, hogy a felismerhetőséget és a bizalmat mi magunk teremtjük meg. A szerkesztési minták és a személyiségjegyek között meg lehetne vizsgálni az összefüggést. Miért hall az egyikünk négynegyedes, a másikunk pedig hatnyolcados ütemet?
Ő pedig miért gondolt minderre, amikor nem is erről volt szó?
Az Időről volt szó, aki türelmetlen szeretőként magához húzta a nő nyakát, és egyre kényszerítette, hogy hátráljon, s így a múlt mindinkább kikerült a látómezejéből.
Ugorjunk egy nagyot vissza az időben, gondolta a nő. Hadd lopózzak titokban, egérszürke jelmezben egy dallal, zenével, gyerekekkel teli délutánba. Hadd lássam olyan élénken ezt a képet, mint annak idején. Hadd érezzem, szagoljam, halljam ugyanazt, mint akkor.
Ám ez nem így működik, sohasem érezzük ugyanazt. Persze visszanézhet („előrenézhet”) az ember, de az elmúlt idő, az elmúlt időszakban történt események átszínezik az érzékelést. Az idő két pillanatában soha semmi nem lehet ugyanaz, legalábbis nem észlelhető „ugyanannak”, mivel a megfigyelő maga is változik.
Vegyük csak a Goldberg-variációkat. Az ember eljátssza az áriát. Á, dehogy, gondolta a nő, soha többé nem fogod eljátszani az áriát. Jó, múlt időben eljátszottad az áriát, ezt a nyugodt, tragikus dalt. Hallgassuk csak a sarabande-ot: ünnepélyes tempó, a hangsúly a második ütésre esik; lassú, sőt talán méltóságteljes tánc. Nagy erőbedobással, szenvedélyesen játszottad az áriát, feszült figyelemmel, hogy hibátlan legyen. A hosszú hangjegyértékek a vége felé tizenhatodok girlandjává sokasodnak, a komoly kadencia azonban nem vész el. Nem engedtél a kísértésnek, hogy egyre halkabban, szinte suttogva játszd a darab végét, hogy egy alig hallható sóhajjal zárhasd le. Nem, már akkor is hagytad, hogy a bánatos hangpörgettyűk felduzzadjanak a komótosan előresétáló basszus szólam fölött; nem siettél, sőt inkább észrevehetetlenül lassítottál – kijátszva, erővel. Egészen a végéig.
Részlet Anna Enquist Ellenpont című regényéből.