Aznap este Sabiha ébren feküdt John mellett az ágyban. A férfi – szokásához híven, félig ülve – olvasott. Úgy tűnt, hogy ugyanazt a régi piros könyvet bújja már hónapok óta. Körülbelül percenként lapozott egyet. A zizegés valamiért bántotta Sabiha fülét. Számolta a másodperceket, úgy várta, mikor lapoz a férfi legközelebb. Alig bírta elviselni.
– Amikor ma reggel utánad kiáltottam – szólalt meg végül, hogy megtörje a rettenetes csöndet –, miért nem ordítottál vissza, hogy fogjam be?
John felé fordult, de ő csak olvasott tovább, mintha meg se hallotta volna. Egy perc elteltével aztán elgondolkodva felnézett a könyvből.
– Nem voltam biztos benne, hogy jól hallottam – mondta, majd elmosolyodott. – Tényleg lehet, hogy baj van velem, drágám. Talán igazad van – felnevetett, majd folytatta az olvasást. Sabiha a fal felé fordult. Amikor valamivel később John becsukta a könyvet, megcsókolta a nyakát és halkan jó éjszakát kívánt neki, alig bírta összeszedni magát, hogy válaszolni tudjon. „Mit kellene tennem, hogy felingereljem?” – töprengett.
Hiszen voltaképpen erre készült. Veszekedést akar provokálni, hogy aztán a vita hevében odakiabálhassa neki, mit művelt. Finom izzadság ütközött ki a bőrén, megborzongott. Ha nem elég óvatos, tönkreteheti az életüket. Csak az volt a baj, hogy képtelen volt gondolkodni. Nem tudta végiggondolni, mit kellene tennie. Igaza volt Johnnak, amikor azt mondta neki, hogy megváltozott. A nyugtalanságtól dobolni kezdett a vér a fülében. Mélyeket sóhajtott, és próbált ellazulni. John halkan horkolt mellette. Hogy tud valaki ilyen ostobán vak és nyugodt lenni?! Ha más asszonyok megtudják, mit tett, biztosan elítélik majd érte, gondolta. Kivéve a nagymamáját és a régi asszonyokat. Ők biztosan nem fogják megbélyegezni: maguk közé fogadják, és szembeszállnak a vádlóival, hogy megvédjék. A berber asszonyok mindig is dölyfösek és erősek voltak, még a férjeik is tartottak tőlük. A mai napig nem hajlandók fátyollal eltakarni az arcukat, nyíltan szembenéznek az ellenfeleikkel. „A lázadás szelleme őseim öröksége – gondolta Sabiha. – És ott van az én véremben is. Johnban nincs semmi lázadó, az ő vére hideg és nyugodt. Az enyém viszont forr.” Nem ő volt az első asszony, aki felkeresett egy férfit azért, hogy teherbe ejtse. Ha a nagymamája életben volna, biztosan jó néhány esetről tudna mesélni, amikor az asszonyok titokban ezt a veszélyes módszert választották.
Aztán hirtelen az jutott eszébe, vajon szükségszerű-e, hogy élvezetet leljen az együttlétben, miközben megtermékenyül? Erre vajon mit mondott volna a nagymamája? John olyan elégedetten hortyogott mellette, mintha minden a legnagyobb rendben volna, mintha már átbeszélték és elintézték volna a dolgokat.
Átnyúlt a férje feje fölött, kézbe vette a könyvét, és elolvasta a címét: Benvenuto Cellini élete. A borítója foltos volt és megvetemedett. John egy antikváriumban vásárolta, ott, ahol nemrég még lovak várakoztak a lemészárlásukra. Miért olvas ilyesmiket? Olvassa rajta kívül még valaki ezeket az elfeledett könyveket? Miért nem beszél soha az olvasmányairól?
A férfi forgolódni kezdett.
Sabiha rápillantott.
Úgy érezte, hogy John nyugodt, feltétel nélküli hűsége az, ami összeköti őket. És a szerelme, a csöndes szemérmetessége, a szerény magabiztossága, meg persze kiapadhatatlan, őrjítő, végtelen türelme és jóakarata – amit a feleségével, a saját sorsával, de még a borkereskedővel szemben is tanúsított. Sabiha könnyen el tudta képzelni őt tanárként, aki magában jól szórakozik a rakoncátlan gyerekeken, és nyugodtan kivárja, míg lecsillapodnak, rá figyelnek és végighallgatják, amit mondani szeretne nekik. Igen, a diákok biztosan nagyon szeretnék, ő pedig tisztelné őket, kedvesen bánna velük.
Az, hogy ez a számára oly idegen férfi, a férje most itt alszik mellette, valahogy elszomorította Sabihát.
Nagyon elszomorította. Óvatosan visszatette a könyvet a székre, felkelt az ágyból és lement a lépcsőn. Kinyitotta a hátsó ajtót, és hosszan bámulta a sikátort. A tetők fölött a nagy, titokzatos város sárga fénye derengett. A Vaugirard-ban töltött hosszú évek ellenére soha nem ismerték meg Párizst igazán. Az a Párizs, amelyikben ő élt, nem volt azonos azzal a hellyel, amelyre az emberek gondoltak, ha kimondták: „Párizs”. Annak a szép, romantikus városnak valahol egészen máshol kellett lennie.
André macskája a macskaköves utcán ücsörögve leste, mikor merészkedik elő végre egy egér. Megvetően végigmérte Sabihát, láthatóan bosszús volt, amiért betolakodott a világába. Az asszony egyszerre megdermedt a félelemtől, mikor megértette, mennyire erős benne a vágy, hogy mindent elmondjon Johnnak. Visszament a házba, bezárta az ajtót, majd karját összefonva nekidőlt. Ha hívő lett volna, most biztosan elmondott volna egy imát – mindannyiukért. De sem ő, sem a családja nem volt vallásos, és erre büszkék is voltak. Csak nagymamája népének ősi hitéből maradt meg benne valamennyi. Apja néha gúnyolódott ezeken a régi hiedelmeken, de mindig gyöngéden mosolygott közben, ami nyilvánvalóvá tette, hogy valójában tisztelettel viszonyul hozzájuk. Sabihában mindig is két ember lakozott, az egyiket édesapja, a másikat pedig nagymamája hite hajtotta előre. Az volt a sorsa, hogy szembe kelljen szegülnie a társadalmi elvárásokkal, ha gyermeket akart. Most, hogy visszatekintett eddigi életére, tisztán látta, hogy soha nem is volt más választása.
– Kicsikém! – suttogta, miközben kezét a hasára tette, és arcán könnycseppek gurultak végig. – Többé nem vagy egyedül, szívem!
Innen kerülhet a polcodra!