Visszatértünk hát végre a mi kis szigetünkre, és már a télre készülünk, a fejünkben rendezgetjük a képeket, amelyeket a kéthetes őszi kirándulásból hoztunk magunkkal, és elégedetten konstatáljuk, hogy ismét sikeres alakítást nyújtottunk, már ami saját bejáratú turisztikai kötelező gyakorlatunkat illeti.
Már mélyen beletemetkeztünk a jövő nyárral kapcsolatos terveinkbe, noha ez egyáltalán nem látszik rajtunk, mert még mindig úgy vonszoljuk magunkat a rakparton, mintha végtelenül sok időnk lenne, szóval, mintha száz évig élhetnénk. Meleg évünk van, nem jött még el az ideje a döntéseink értelméről és hibáiról való téli elmélkedéseknek, mert még a többiek is hezitálnak, még nem zárták befőttesüvegbe összesűrűsödött kétségeiket, hogy aztán polcra tegyék a kamra legtávolabbi zugába. De a bennünk lévő kisördög csak nem alszik, úgyhogy elfogadjuk Armando Debeljuh meghívását Pulába, aki arra kért, ugorjunk át hozzá néhány napra, és meséljük el, mi nyomja a szívünket, mellesleg hallgassuk meg az ő panaszaikat is.
A hivatalosan „A mi drága kövünk” elnevezésű évente megrendezésre kerülő összejövetel témája idén a helyi nyelvjárásokból táplálkozó népzenekincs feltárása, amely „ősi kultúránk gyökereiből merítve, mégis új és modern módszerekkel értelmezi identitásunk jellemvonásait, ezáltal felismerhetővé és egyedivé tesz bennünket a nagyvilág hatalmas kulturális olvasztótégelyében”. Nem hivatalosan az alapjaitól egyre inkább eltávolodó nyelvünkről lesz szó, a mi esetünkben azokról a térségekről, amelyek fokozatosan elnéptelenednek – valójában ez az oka, amiért valósággal repülünk ezeknek a számunkra oly fontos utolsó mohikánoknak a felénk kitárt ölelő karjaiba. Magunkban Isztriát szigetnek képzeljük el, jobban mondva olyan tengernek, amelyben ugyanolyan sok sziget van, mint a miénkben, és azokon ugyanolyan kevesen laknak, mint a mieinken, és egy picit irigykedünk az ottaniakra, mert jobbak az összeköttetéseik a szárazfölddel, vagyis szabadabban és egyszerűbben oszthatják meg egymással a szigetlakók magányát. És ha már az utazás mellett döntöttünk, akkor ejtsük útba Zágrábot, a mi legnagyobb és legtávolabbi szigetünket.
Alig kötünk ki a főtéren, máris záporozó kérdések kereszttüzében találjuk magunkat, amelyekből leginkább őszinte aggodalmat és megdöbbenést hallunk ki: mindazok ugyanis, akik a nyáron meglátogattak bennünket a mi szigetünkön, most nem győznek csodálkozni, hogyan lehettünk annyira ostobák, hogy elhagytuk azt a földi paradicsomot és idejöttünk, ebbe az őrült káoszba. Csak ámulunk és bámulunk, hiába keressük az okát, vajon miért kultiválják ezek ennyire csökönyösen a szomorúságot, és miért tartják feleslegesnek azt, amit mi hiányként élünk meg. Elveszünk a kétségek tengerében és elfelejtjük élvezni a város zsivaját. Ezért aztán gyorsan itthagyjuk a nagy Mindent és Pula felé vesszük az irányt, vagyis Isztria és a sok pici oázis vagy szigetecske felé. Ott úgy fogadnak bennünket, hogy nyomban otthon érezzük magunkat, és ismét, századszorra is tudatosul bennünk, hogy a magány a legnagyobb társadalmi esemény. Az emberek oly könnyedén nyílnak meg, akár egy csomag cigaretta, a zárkózottság elégiája valamiféle közös utópiává szelídül, és egyszeriben mindenki csak a legjobbat látja a másikban, és akinek oly kevés adatott, hirtelen úgy érzi, hogy mindene megvan. Hogy mindez nem illúzió, s nem holmi szemfényvesztő káprázat, amelyet a pulai verőfény nyomán felizzó lelkesedés kelt, arról lelkes néprajzkutatók, valamint az isztriai és dalmát népzenét és népi irodalmat tanulmányozó ifjú tudósok biztosítanak bennünket, majd később házigazdáink is, akik elkalauzolnak bennünket az apró, festői városkákba, amelyekben egykor pezsgett az élet. És az az élet egyáltalán nem halt ki innen véglegesen, erre a legékesebb és legharsányabb bizonyítékot egy lerobbant és gyakorlatilag kipufogó nélküli Tomos mopeden körülöttünk keringő kisfiú és kislány szolgáltatják, akik úgy néznek ránk, mint valami csodabogarakra. Ők rá az élő bizonyíték, hogy az élet és a mozgás szabadsága még annál is többet jelent, mint a jóravaló régész-muzeológus polgármester beszámolója azon emberfeletti erőfeszítésekről, amelyekkel a helyi hatalom igyekszik megmenteni az enyészettől ezt a kis ékszerdobozt.
A valódi Odüsszeia este kezdődik, Rakljében, a házigazdáink Kultúrházában, amely hajóvá alakul át, legénységét a legbátrabb és leglánglelkűbb tengerészek alkotják, azok, akik úgy védelmezik a szigeteiket, hogy nem költöznek el róluk. Dario Morošić, Livija Morosin, Franci Blašković, Miroslav Evačić, Roberta Razzi és Morin Kudić szavai hallatán kikaparjuk a fülünkből a viaszt, és elhatározzuk, hogy örökre itt maradunk ezen a hajón, bármerre vessék is a viharok, mert ez a mi otthonunk.
Az utolsó mohikánok hagyják el utolsóként a csatateret.
Itt voltunk. Megint élünk.
A könyv itt előrendelhető!
Vendégünk Senko Karuza szeptember 26-án Budapesten és 27-én Pécsett!