Benedek Szabolcs, Papp Sándor Zsigmond és Szabó Róbert Csaba Erdélyben találkoztak olvasóikkal. Szabolcs “hazablogolt”, hogy mi is tudjuk, mi történik velük.
Azt mondjuk már régóta tudom, hogy nálunk bizonyos kategória felett nem szerelnek az autókba irányjelzőt. Vagy ha szerelnek is, akkor az nem működik. Ezt előbb-utóbb megszokja az ember. Mint ahogy azt is meg kellett volna szoknom, hogy Romániában a körforgalmaknál nem használják az indexet. Persze annak, aki ismeri a testbeszédet (vagy az arcbeszédet – van olyan?), és éppenséggel látja is, hogy a körforgalomban haladó autó sofőrje mire készül, annak az ilyesmi nem okoz gondot. Bevallom, nekem párszor azt okozott. Ezek szerint mégse vagyok jó emberismerő, legalábbis nem mindig láttam előre, hogy az adott autó sofőrje ki fog menni a körforgalomból, úgyhogy én akár be is hajthatok. Végül hátulról némi dudálás kíséretében mindig belöktek. A másik az előzés. Záróvonalon, szerpentinen, mindegy.
Az a helyzet, hogy amennyiben nem vívtam volna hat esztendőn keresztül, ami folytán kissé fejleszthettem a reflexeimet, könnyen lehet, hogy egy hegyi kanyarban ott maradunk Segesvár és Marosvásárhely között. Igazából ma se tudom, hogyan csináltam. Jött szembe ezerrel egy autó a sávunkban. Teherautót előzött, a másik oldalon korlát, én tekertem a kormányt, gázt adtam, fékeztem, nem tudom már, még arra is maradt erőm, hogy dudáljak. Egyszer csak azt vettük észre, hogy túl vagyunk rajta. Hétfőn délben érkezett a triumvirátus Kolozsvárra. Lepakoltunk a szálláson, azután nyakunkba vettük a várost. Robi bevitte a májusi Látót a főtér melletti könyvesboltba, csak úgy mellesleg reklámozom, hogy ebben a számban jelent meg az első fecske “A vérgrófnő”-ből, Tarnóczay Etelka kolozsvári kalandjairól. A kollégák igazán kedves voltak, hagyták, hogy kierőszakoljam, hogy ugyan már jártam itt, azért nézzük meg megint “A vérgrófnő” egyes jeleneteinek helyszíneit. S lőn. A Szabók bástyájába ezúttal be is lehetett menni, a szállásra visszamenet pedig keresztülvágtunk a Házsongárdi temetőn, ahol ugyebár…. Na de nem akarok spoilerezni, különben is, mindjárt itt az ősz. A bölcsészkar épületében, egy hajdani kápolnában volt a hármas könyvbemutató. Szép számú publikum előtt. Demény Péter kérdezett, és mi igyekeztünk minél frappánsabban válaszolni, noha az első kérdéssel (“Mi a próza?”) kissé megfogott bennünket. Mindazonáltal volt, aki azt mondta, hogy ez volt élete legjobb könyvbemutatója. Én pedig olyat csináltam, amilyet talán 25-30 éve legutóbb: beleírtam egy emlékkönyvbe. Ezt a mondatot: “Nagyon örülök, hogy itt lehetek Kolozsvár kincsei között!” Az estet némi sörözés követte, a helyi irodalom képviselői, illetve az időközben felbukkant Cserna-Szabó András társaságában. Végül Karácsony Benővel bújtam ágyba. Vagyis egy friss kolozsvári szerzeménnyel: Karácsony Benő összes novellája egyetlen kötetbe gyűjtve. Hol és mikor a legjobb ezt olvasni, mint a kolozsvári éjszakában?