Juan Pablo Villalobos
A gyilkos káposztasaláta: Miksa császár bosszúja (Budapesti krónika)
Mindjárt leírom, hogy aki akar, megbotránkozhasson rajta, az érzékenyebb olvasók meg rögvest abba is hagyhassák az olvasást. A vécén ülve írok, budapesti szállodám fürdőszobájában. De sietve leszögezem, ez nem valami egyénieskedő dili a részemről; a körülmények kényszere alatt cselekszem. Annyi ideje gubbasztok már itt alhasi démonaimmal viaskodva, hogy kénytelen voltam belefogni ebbe-abba, hátha segít. Már körmöt vágtam a kezemről, a lábamról. Már tüzetes vizsgálat alá vettem az arcomat egy kis tükörben, hogy megszámoljam, hány mitesszerem, hány sebhelyem és egyéb szépséghibám éktelenkedik rajta. Átlapoztam minden újságot és képeslapot, ami csak elérhető volt körülöttem, megszámoltam és megjegyeztem minden ékezetet és furcsa írásjelet, ami csak akad a magyar nyelvben.
Ha lett volna hozzá szükséges anyag a kezem ügyében, és tudnám is, hogyan kell, már rég réklicskéket kötögetnék megszámlálhatatlan unokahúgomnak és -öcsikémnek, akik változatlan szaporasággal tódulnak a világra Mexikóban. Most pedig megkísérlem vázolni az okok és események láncolatát, amelyek idáig vezettek. (Mellesleg: nincs hasmenésem, és nem is okádok. A szelek kínoznak; valóságos szélvihar dúl az alfelemben.) Elsőként is levonhatom a tanulságot: megérdemlem. Nem vagyok nacionalista, és Jungban sem hiszek vakon, de bevallom, élvezettel veszek részt a külföldiek froclizásában. Régebben az ellenséges idegeneken köszörültem a nyelvem, azokon, akik lábukkal megszentségtelenítették hazám földjét, de amióta Katalóniában élek, voltaképpen mindenkit kifigurázok, aki csak a szemem elé kerül. Szórakozásom kedvenc terepe természetesen a gasztronómia.
Nem tudom, hogy a thaiföldiek, akik szintén bajnokai a fűszerezésnek, ugyanígy vannak-e vele, de az a napnál világosabb, hogy a mi chilink a kedvesen leplezett erőszak valóságos csodafegyvere. Nagyon mulatságos, mikor a világ legártatlanabb képével biztatjuk az aggodalmaskodó kezdőket, s a dallamos „Nyugi, nyugi, nem is olyan csípős” szöveggel ámítjuk őket. De, isten az atyám, a havannai chilinél hatásosabb nincs. S ha még egy „ugyan, ne túlozz, egyáltalán nem csíp” megjegyzést is odavetünk a verejtékező, rákvörös vacsoravendégnek, az már szinte a csúcs. Eladdig, míg úgy nem érzi, menten kilyukad a bele. Hát ne haljon meg az ember a röhögéstől? Nem tehetek róla, ilyen vagyok, ilyenné tettek az őseim. Moctezuma a főkolompos, tiszta sor. A legenda szerint Moctezuma átkot bocsájtott a spanyol hódítókra: gyilkos alhasi kórságra ítélte őket. Ha a történészeknek hinni lehet. De igazság szerint én kétlem, hogy egy olyan rettegő és tétova uralkodó, aki elfogadta, hogy megkereszteljék, aki a spanyol korona alattvalójának nyilvánította magát – leszármazottai ma is élnek Spanyolországban a Miravalle grófjai nemesi cím birtokosaiként – szóval kötve hiszem, hogy egy olyan császár képes lett volna arra a szörnyű átokra. Az unokaöccséről, Cuauhtémocról inkább feltételezném.
De, hiába, a szájhagyomány ellen mit se tehetünk, kinek-kinek kijelöli helyét a kollektív tudattalanunkban, ha helyesen, ha helytelenül; valahányszor egy idegen hascsikarást kap a mexikói ételektől, Moctezuma rontásának tudjuk be, míg a büszke és vitéz Cuauhtémocról csak az jut az eszünkbe, hogy a konkvisztádorok parázsra állították, míg be nem vallotta, hová rejtette az aranyat. (Kérdezzék csak meg a Telefónicát, a BBV-t, a Santandert vagy a Repsolt, hol is volt az arany.) Egyszóval, kinek lett volna alaposabb oka a káromkodásra és a bosszúra? Akárhogy legyen is, amiképp Cortés szövetséget kötött a tlaxcalteka indiánokkal, nekünk egy kérlelhetetlen bacilussal kellett egyességre lépnünk, az Escherichia colival, hogy elérjük, amit az orvosok ECET-nek hívnak: a hasmenés, bélfertőzés, hányás, savtúltengés, láz, gyengeség és kiszáradás tünetegyüttesét. Ismerjük el: ilyen aljasság méltó büntetést érdemel. Én úgy jöttem Magyarországra, ahogyan Habsburg Ferdinánd Miksa ment Mexikóba: félrevezetve. Az osztrák-magyar császár öccsének azt mondták, a mexikói nép mellette áll. Aztán falhoz állítottuk. Nekem két beugratós fényképet mutattak egy „nagyszerű” budapesti szállodáról, amely talán harminc évvel korábban érdemelhette meg ezt a minősítést, akkor is a létező szocializmus kívánalmai szerint. A magyarok, ez a mosolygós, kedves és szeretetre méltó náció (akárcsak a mexikói, ami miatt képesek teljesen úgy viselkedni, mint mi) még nem állított falhoz, de mire feleszméltem, titkos ügynökei, az éttermi felszolgálók már beszivárogtak, galádul közénk furakodtak. Egyszerű csellel: paprikával megszórt gyilkos káposztasalátát etettek velem. A paprikáról már hallottam, fel is voltam készülve rá, de az az alattomos saláta… Ugyan miből gondolhattam volna, hogy az a kistányéron, a pörkölt mellé felszolgált ecetes káposzta ekkora kárt képes tenni bennem?
Bennem, aki mindig azzal kérkedtem, nem lehet a világon olyan mocskos kifőzde, amelyik főztjétől bármi bajom eshetne! Sajnos, könnyen el tudom képzelni, milyen kétségbeesett lehetett I. Miksa császár Cerro de las Campanasban, s milyen dührohamokat kaphatott, mielőtt agyonlőtték. Szemernyi kétségem sincs afelől, hogy mielőtt meghalt, elátkozta a mexikóiakat. De az átka mégis egészen másféle lehetett, mint a Moctezumáé: a Duna selymes vizéhez és az emelkedett közép-európai szellemhez méltóan nem kívánhatta, hogy rajtunk, mexikóiakon, ha Bécs vagy Budapest földjére lépünk, erőt vegyen a kólika. Miksa utolsó óhaja az lehetett, hogy basszustuba legyen az alfelünkből. Amihez semmi hetvenkedés nem kell, olyasmi, amit mi művelünk a csilinkkel: a balsorsú mexikói császárnak elegendő egy kis adag savanyú káposzta. Elnézést, félbe kell hagynom. (Öblös szellentések.) (Visszhangok.) (Röhögések a folyosón.)
Csuday Csaba fordítása
Juan Pablo Villalobos Bunkerzsúr című könyve áprilisban jelent meg a Libri Kiadó gondozásában.