Szabó Győző, a Valami Amerika és a Beugró sztárja nem a szokásos utat járta be a kábítószerfüggő művészek közül: legyőzte a démonait, és csak azután lett befutott színész – írja a Blikk.
Új könyvében, a Toxikomában leplezetlenül meséli el pokoljárásának történetét.
„Ami történt, megtörtént. Mi volt ez? Szimpla genetika. Hajlam talán. De azt tudom, hogy nem bántam meg. Őszintén. Végigcsináltam és túléltem, ez a legfontosabb.
Benyitottam azokon az ajtókon, amik mögött nem tudtam, hogy mi van. És nem féltem. És ezek mögött az ajtók mögött újabb ajtók voltak. És újabbak, és megint újabbak. A legutolsó ajtóig, amit kinyitottam, és nem volt már tovább.
Minden ajtó mögött egy kérdőjel volt, de az utolsó után már nem volt semmi. Csak egy gyerek, telecuccozva. És egy táblára rajzolt felkiáltójelet tartott a kezében.
A színész 11 évvel azután írta meg múltját, hogy legyőzte a függőségét. 2000-ben, amikor a portré készült róla, még a kemény drogok rabja volt
Azt sem tudom, hogy én miért csináltam. Csodálatos gyermekkorom volt, a szüleim szigorúan, de következetesen neveltek. Nem kellett erőltetni a tanulást. Mindent tudni akartam, imádtam olvasni, kitűnő tanulóként az osztály elitjébe tartoztam. Nem hiányzott semmi az életemből. Nem gyűjtögettem össze a poharakból a piákat egy-egy vendégség után. Nem érdekelt a cigaretta. Nem értek lelki traumák. És mégis.
Mindent üldöztem. És mindent kipróbáltam. Az apró piros pirulákat, amiktől órákig kerestünk a falon valamit, és egy addig ismeretlen idegen nyelven kommunikáltunk. Olyan nyelven, amit csak mi értettünk. Akik bepirosbogyóztunk. De ez leginkább a kívülállóknak volt szórakoztató. Viszont nem féltem. A habpatrontól sem, sem az egyéb szaroktól. Semmitől.
Spangli. Gyorsan túljutottam rajta. Kíváncsi voltam. Szép volt néha, de nem ez az a cucc, amit kerestem.
Kipipáltam. Mentem tovább. Repültem, és ha kellett, verekedtem. Önvédelemből. Mert az utcán portyázó heroinista hiénák nagyon veszélyesek. Vagy a pénzed kell nekik, vagy az anyagod. Azt mondják, hogy adjam oda a lét, és öt perc múlva jönnek a cuccal. El is mennek, és meg is veszik, de nem nekem, hanem maguknak. Köcsögök! És megpróbálnak egy belvárosi bérház másik kapuján meglépni, de Rambo Győző észreveszi ezt, és kitekeri az egyik hiéna kezéből a pakettet. És ha nem engedi, reccsenve eltörik egy ujjacska. A másik pedig látja, hogy elszánt vagyok, ezért nem avatkozik közbe. Köcsög gecik! A cucc nekik is mindent megért – nekem is.
Engem is basztak pofán egyszer-kétszer, de felálltam, aztán mentem tovább. Mert valami kergetett. És megálltam az újabb ajtók előtt, aztán bementem rajtuk, mert nem féltem. Halhatatlannak éreztem magam. Sebezhetetlennek – egy darabig. És amikor összeomlott minden, egy szobában találtam magam egy kicsi nyírbátori fiúcskával. Az utolsó szobában állva választanom kellett élet és halál között.“