Intelem vezeklésre (Hetivers)


A 2012-es Könyvfesztiválra jelenik meg Térey János Teremtés vagy sem című esszékötete, mely részben a magyar költészet történetének szubjektív áttekintése Berzsenyi Dánieltől Peer Krisztiánig. Blogunk Hetivers című rovatában az ehhez összeválogatott versekből szemezgetünk, és hogy izgalmasabb legyen a játék, egyben hozzá is kapcsoljuk valamelyik másik, szintén előkészületben lévő könyvünket is.

Ady 1909-ből származó partihimnusza után ezúttal még sötétebb vizekre evezünk Babits Mihály Intelem vezekésre című verse kapcsán – mert minden budapesti éjszakának megvan a maga másnapja is… Babits igen intenzív kapcsolatot ápolt bűn és bűnhődés kérdéseivel: 1913 és 1923 között készíti el az Isteni színjáték máig közkézen forgó, monumentális fordítását, körről körre haladva a Pokol, majd a Purgatórium és a Paradicsom különböző részein. És bár az olaszul mechanikusan kereplő tercinák Babits százhúrú lantján inkább szecessziós patakcsörgedezésként hatnak (a mai ízlésnek talán jobban megfelel Nádasdy Ádám évek óta készülő, visszafogottabb, józanabb változata), gigászi méretű fordításából nem egy sor mára már szállóigévé vált.

De nemcsak Dante verssorainak magyarításakor, hanem saját alkotásaiban is vissza-visszatér a bűn és a megváltás kérdéseihez, ami korántsem meglepő egy olyan alkotó esetében, akinek lelki életét egyszerre határozza meg mély, vívódó katolicizmusa és intenzív érdeklődése a korban igen divatos pszichoanalízis iránt. Térey így jellemzi őt esszékötetében: „Papírember, aki kalandra vágyik az elefántcsonttoronyban. Igaz humanista, aki átéli a liberalizmus válságát. Habár túl merev, magatartásminta Nemes Nagyig és tovább. A Húsvét előtt, e mélyről fölfakadó, kisimuló indulatú békefohász költője az erkölcs pajzsa, akit először szerelmes versért hurcolnak meg a háború alatt (Játszottam a kezével), s tanárságáért a kommün után. Ameddig élt, addig létezett a Nyugat. A Kereszt és a Fallosz kettőse: latin himnuszgyűjteményt fordít, és erotikus antológiát állít össze perzselő darabokból.”

Ezeknek a gyötrelmes, belső lelki vívódásoknak nagy dokumentuma ez a vers is:

BABITS MIHÁLY
Intelem vezeklésre

Mivel e földön jónak lenni oly nehéz –
erényeid elhagynak mint az ifjuság,
de bűneid utánad jönnek, mint a hű kutyák
s ha netán elfáradva az uton leülsz,
mind köribéd telepszik és arcodba néz
nyugodtan, mintha mondanák: „Nem menekülsz!” –
s ha néha egyet bottal elkergetsz és messzeversz,
kicsit hátrább huzódik, és ha nem figyelsz,
megint előjön, kezed nyalja, s mintha már
lelked belső helyein és zugaiban
kotorna nyelve ragadósan, sikosan,
és érzed már hogy többé nem kergetheted
s nem verheted hacsak magadat nem vered –
verd! verd! ezer bűn nyelve lobog benned mint a tűz
és lelked már nem is egyéb mint ez a tűz:
te csak a bűnök teste vagy, mely lábon jár
s viszi és rejti mint legmélyebb lényegét
s önbelsejét, az önzést és rossz vágyakat,
mint a bélpoklos poklát mely benne rohad
és őt is elrohasztja – viszi mint az őrület
vak égését, ezt a sivár belső tüzet
amelyben minden bölcs erő és fiatal
erény ugy illan el, mint tűzben az olaj,
légbe leng fel és híg egek felé enyész –
mivel e földön jónak lenni oly nehéz!

Persze, jogosan merül fel bennünk a kérdés: ugyan mégis milyen nagy bűnei lehettek Babits Mihálynak? Sértettségből nem közölt valakit a Nyugatban? Féltehetségnek adta a Baumgartner-díjat? Bűncselekményről, komolyabb ballépéséről nemigen tudunk, legfeljebb nőügyekről, apróbb szakmabeli intrikákról. Mégis talált nyelvet a bűn legmélyebb bugyraihoz – ami akkor sem könnyű, ha az ember valóban tudja, miről beszél.

Havas Henrik április elején megjelenő, Könyörtelenek című könyvében épp ilyen emberek szólalnak meg: többszörös gyilkosok, akik tényleges életfogytiglani büntetésüket töltik éppen a Csillagbörtönben. Vannak, akik elmebetegségre, tévedésre, mindenfélére hivatkoznak. És vannak, akik szembenéztek azzal, amit tettek, életük hátralévő részét pedig valóban vezekléssel kívánják tölteni. Az alábbiakat egy olyan elítélt mondta, aki baltával gyilkolta meg a feleségét és két gyerekét. A nagyobbik lánya csak azért élte túl, mert éppen akkor kollégiumban volt, egy másik városban.

„Amikor bekerültem, az volt a vágyam, hogy amíg még élni fogok, azt az időt egyedül töltsem el, vagy minél kevesebb ember társaságában, meditációban, hogy elmerüljek a gondolataimban. El tudtam foglalni magamat barkácsolással, írással. Nagyon sokat olvastam. Nekem ez megfelelő volt így. Nem igénylem az emberek társaságát. Nem a közösséggel van bajom. Elkövettem ezt a szörnyű bűncselekményt, néhány perc leforgása alatt kiirtottam a családomat. Emiatt én teljesen leszámoltam a hátralévő életemmel. Mióta bekerültem a börtönbe, egyszer sem panaszkodtam. Mindig elfogadtam, amit a sors rám mért. A bűncselekmény előtt még volt családi jellegű kapcsolatom, de mindent fölszámoltam magam mögött. Azt a barátomat, aki mellettem állt, elküldtem, mert én nem tudok rajta segíteni, és én sem várhatom el tőle, hogy segítsen rajtam. Soha életemben nem kértem semmit. Többé nem is akarok. Már azt sem kérem, hogy a nagylányom egyszer meglátogasson.”

Dunajcsik Mátyás, szépirodalmi főszerkesztő

(Képek innen és innen.)