1915-ben Paul Ehrlichet [„a kemoterápia atyját” – a szerk.] ledöntötte a tébécé, amellyel valószínűleg még a Kochhal közös munka alatt fertőződött meg. Bad Homburgba, a szénsavas-sós vizéről ismert fürdővárosba ment, hogy valamelyest rendbe jöjjön. Mindent a mustárgázról, mindent a betegségek betegségéről, a rákról. Májusban érkezik Siddhartha Mukherjee könyve a Libri Kiadó gondozásában.
Szobájának ablakából keserűen végignézett az odalent elterülő síkságon, amely mögött országa már javában készült az első világháborúra. A valaha az ő terápiás készítményeit is előállító festékgyárak – köztük a Bayer és a Hoechst – most olyan vegyi anyagok tömeggyártásával foglalkoztak, amelyeket harci gázok alapanyagául használtak fel. Az egyik különösen mérgező gáz volt – valójában egy színtelen folyadék –, amelyet sósavból és egy a festékgyártásban is használt tioalkoholból állítottak elő. A szaga összetéveszthetetlen volt; egyesek égett fokhagymához hasonlították, mások égő tormaföldhöz, megint mások pedig a mustárhoz – és mustárgáz néven lett közismert.
1917. július 12-ének ködös éjszakáján, két évvel Ehrlich halála után tüzérségi össztüzet zúdítottak az Ypres belga városka közelében állomásozó brit csapatokra. A kicsinyke, sárga kereszttel megjelölt bombákban levő folyadék gyorsan elpárolgott és az egyik katona visszaemlékezése szerint „sűrű, sárgászöld felhő borította el az eget”, majd szétoszlott a hideg éjszakai levegőben. A barakkokban és árkokban pokrócaikba burkolózva alvó katonák olyan hányingerkeltően éles szagra ébredtek, amelyre évek múltán is emlékeztek: átható mustárszag terjengett a síkság felett. Az emberek rohanvást kerestek fedezéket, miközben fuldokolva köhögtek és prüszköltek a sárban. A mustárgáz a bőrön és a gumin is áthatolt, és átáztatta a ruhájukat, majd a katonákkal is végzett. A mérgező felhő még napokig ott lebegett a csatamező felett, és addigra már a halottaknak is mustárszaga lett. Csak ezen az egyetlen éjszakán kétezer emberrel végzett azonnal a gáz, és további tízezrek haltak meg miatta a következő egy éven belül.
A nitrogéntartalmú gáz akut hatásai – súlyos légzési problémák, a bőr felmaródása, hólyagok, vakság – általában már azelőtt végeztek az áldozatokkal, hogy a hosszú távú problémák kialakulhattak volna. 1919-ben egy amerikai patológusházaspár, Helen és Edward Krumbhaar néhány túlélőn tanulmányozta a késői hatásokat is. Azt tapasztalták, hogy a csontvelő furcsán elfajult. A normál vérképzés sejtjei nagyrészt eltűntek, és a kimerült csontvelő mikroszkópos képe bizarr módon a sivár, felperzselt csatamezőre emlékeztetett. A férfiak anémiában szenvedtek, vérátömlesztésre szorultak – gyakran legalább havonta –, és a fehérvérsejtszámuk is folyamatosan jóval a normális érték alatt volt.
Ha akkoriban az emberek kevésbé lettek volna elfoglalva a világ szörnyűségeivel, ezek a hírek nagy szenzációként hatottak volna a rákkal foglalkozó doktorok körében. A mustárgáz nyilvánvalóan méreg volt, ám akárhogy is nézzük, specifikusan a csontvelőt támadta meg, ahonnan kisöpörte a sejtek egy bizonyos típusának csoportját – egy specifikus affinitású kémiai anyag. Európa azonban olyan gyászhírektől volt hangos, amelyek között ezt a tudósítást észre sem vették. Krumbhaarék egy kevesekhez eljutó szaklapban publikálták a dolgozatukat, amely hamarosan feledésbe merült a háború amnéziájában.
A háború vegyészei visszamentek a laboratóriumaikba, hogy más harcokhoz más halálos vegyszereket kísérletezzenek ki, Ehrlich követői pedig másutt keresték a specifikus molekulákat. Ők a rák ellenszerét keresték és nem akartak olyan mérgező gázokkal foglalkozni, amelyek félholt, vak, egész életükre vérszegény áldozatokat hagynak maguk után. Álmukban sem gondolták volna, hogy groteszk módon éppen egy vegyi fegyver hordozta az Ehrlich által vágyott specifikus affinitás képességét, csak éppen annak a torz változatát.
*****
A XVI. században élt Paracelsus szerint minden gyógyszer álruhás méreg. A rák kemoterápiája, amelynek az a célja, hogy a ráksejteket pusztítsa el, az ellenkező irányú logikából indul ki: adott esetben minden méreg gyógyszer is lehet.
Több mint negyedszázaddal a sárgakeresztes bombákkal végrehajtott ypres-i támadás után, 1943. december 2-án a Luftwaffe repülőgépeinek egy köteléke megtámadta a dél-olaszországi Bari kikötőjében állomásozó amerikai hajók csoportját, és bombákkal árasztották el őket. A hajók azonnal lángba borultak. Maguk az amerikai tengerészek sem tudták, hogy a flotta egyik hajóján, a John Harvey-n hetven tonna mustárgázt tároltak. A Harvey felrobbant, vele együtt a mérgező rakománya is, és a szövetségesek így akaratlanul is a saját kelepcéjükbe estek.
A váratlan német támadás túl „sikeres” lett. A környékbeli lakosság égett fokhagymára vagy mustárra emlékeztető szagra panaszkodott. A tengerből kimentett matrózok – többnyire fiatal amerikaiak – ordítottak a fájdalomtól, és nem láttak ki a feldagadt szemükön. Megitatták őket teával, és jól bebugyolálták takarókkal, amivel csak ártottak neki, mert a gáz így ott maradt rajtuk, közel a testükhöz. A 617 kimentett férfi közül 83 már az első héten meghalt, és a következő néhány hónapban csaknem további ezer környékbeli nő és férfi hunyt el a szövődmények miatt.
A „Bari-incidens”, ahogy a média emlegette, szörnyű politikai szégyen volt a szövetségesek számára. A sebesült katonákat és tengerészeket azonnal elvitték az Egyesült Államokba, és titokban orvosokat küldtek Bariba, hogy boncolásokat végezzenek a katonai és civil halottakon. A vizsgálatok során ugyanoda jutottak, ahova korábban Krumbhaarék: a kezdeti támadást túlélő, de a sebesüléseikbe később belehalt embereknek mintha eltűnt volna a vére, a csontvelőjük pedig szinte teljesen kiégett, kimerült. A gáz – az ehrlichi gyógyító molekulák groteszk paródiájaként – szelektíven a vérképzés sejtjeit támadta.
A Bari-incidens felgyorsította a harci gázok és katonákra gyakorolt hatásaik vizsgálatát, és ugyanerre a célra létrehoztak egy vegyi hadviseléssel foglalkozó titkos csoportot a háborús kutatások tudományos központjában, emellett rengeteg megbízást adtak civil tudományos intézményeknek a különféle toxikus alkotóelemek vizsgálatára. A mustárgázra vonatkozó megbízási szerződést a Yale két tudósával, Louis Goodmannel és Alfred Gilmannel kötötték, akik nem igazán foglalkoztak a szer „hólyagosító” – a bőrt és a szervezeten belüli hártyákat károsító – hatásával, viszont a „Krumbhaar-effektus”, azaz a vérképzés problémái felkeltették az érdeklődésüket. Vajon ellenőrzött kórházi körülmények között, kis dózisok alkalmazásával, az adagolás szigorú felügyelete mellett fel lehet-e használni a vegyületet rosszindulatú sejtek célzott elölésére?
A koncepciót először állatokon próbálták ki. Kiderült, hogy az intravénásan adagolt mustárgáznak a bőrre nem volt hatása, hanem szinte kizárólag a vérképzés sejtjeit támadta meg a csontvelőben, ahol a fehérvérsejtek termelése csaknem teljesen leállt. A sikeren felbuzdulva Gilman és Goodman kiterjesztették a vizsgálataikat emberekre is, akiknél a limfómákra – a nyirokcsomók rosszindulatú daganataira – koncentráltak.
1942-ben rávették Gustaf Lindskog mellkassebészt, hogy egy limfómában szenvedő 48 esztendős ezüstműves betegénél kipróbálhassák a szert. A tíz dózisból álló kúra csupán egyszeri kísérlet volt, de működött. A vegyület ugyanazt a csodálatos remissziót váltotta ki az emberekben is, amit az állatokban. A beteg testéből eltűntek a duzzadt nyirokcsomók. A klinikusok úgy írták le a jelenséget, mint a rák „megpuhítását” – mintha a Galénosz szemléletes hasonlatában szereplő rák kemény páncélját olvasztották volna el.
Ám a kezdeti siker után jött az elkerülhetetlen kiújulás. A felpuhított daganatok újra megkeményedtek és visszatértek – ahogyan Farber leukémiái is eltűntek, hogy utána még erőszakosabb formában ismét megjelenjenek. A háború évei alatt titoktartásra kötelezett kutatók csak 1946-ban közölhették eredményeiket, néhány hónappal azelőtt, hogy Farber folsavantagonistákról szóló dolgozata megjelent.
Dr. Kelemen László fordítása