Artista-hotel (Hetivers)


2012 áprilisában jelenik meg Térey János esszékötete, a Teremtés vagy sem, melynek egyik fontos fejezete szubjektív áttekintés a magyar költészet történetéről. Hetivers rovatunk keretében az ezekhez az esszékhez válogatott versekből választunk ki egyet-egyet Térey János kommentárjaival, és hogy izgalmasabb legyen a játék, minden alkalommal hozzá kapcsoljuk egy-egy másik, szintén előkészületben lévő könyvünket is.

Ady és Babits után egy kevésbé ünnepelt, ám annál izgalmasabb költő, Somlyó Zoltán ez eheti szerzőnk, akinek összegyűjtött verseinek kiadásában maga Térey is tevékenyen részt vett, s a 2002-ben megjelent kötet utószavát is ő jegyzi. Ezen utószó újabb változatában írja róla, róla, hogy “Somlyó Zoltán éjszakai ember volt, széllelbélelt „lúzer”, akinek ékszerszavak alkotják a vagyonát. Markáns jelzőválasztásai által pillanatok alatt fölforrósodik a verse, s páratlanul erős, olykor szívfájdítóan dekadens, olykor hedonista hangulatteremtésre képes.”

S mi más volna alkalmasabb e képességek kibontakoztatására, mint egy félig lelakott, talán munkanélküli, talán csak éppen két turné között megpihenő mutatványosokkal teli garniszálló leírása, egyenesen a századfordulóról? Az ember szinte érzi a manézs áporodott szagát a sorok között, s egy-egy szobába bepillantva megcsapja orrát a hétköznapi ruhákból is kimoshatatlan smink és púder illata is. Íme, az Artista-hotel:

SOMLYÓ ZOLTÁN
Artista-hotel

A sötét utcának mélyén, hol sötéten ég a láng is,
s a kapunak tejüvegje, mint a kripta, oly komor:
három lépcsőn lép a lábad a portásnak trónusáig,
– a sapkáján az aranystráf, mint gyászszalag, oly komor.
Bús hotel ez, jó barátom, ide szállj, ha máshol hálnod
nem lehet. Mert e hotel, miként az élet, oly komor;
ide szállj, mert ami átok van e földön, itt találod;
még a macska is, miként a messzi mécses, oly komor.
Ide szállj! Mert sárga nyári délutánon bús cipőket
ferde sarkon búsan állni itten látsz, mi oly komor.
Nőtopánt, amelyen nincs gomb, ám betétje antilopból,
piciny orra mintha rína; mint a halott, oly komor.
És az ajtók előtt állva, hallgatózva, mint a tolvaj,
hortyogások mély zenéjét hallod, ami oly komor.
Künn a villamos csilingel és az élet vérbe gázol
s az artisták bús hoteljén lóg az álom, a komor.
Itten alszik ő, a tejszínhabbal rokon énekesnő
s gödrös arca, rózsa orra itten petyhüdt és komor;
kék vaságyon párolognak a selyembe gyötrött combok
s a fölhúzott, fáradt térdek kérdőjele oly komor.
És a híres táncosnő, az excentrique, akit trikóban
láttál a varietében – mint egy álarc, oly komor;
fáradt volt és fehér selyemharisnyáját le nem húzta.
Benne alszik, mint a halott. S mozdulatlan. Be komor!
És az öreg bűvész, aki hosszú aranylánccal járkál,
rongyos ingben fekszik itten és az álla oly komor;
oly borostás, mint fegyencek a cellának bús homályán;
s a fekete bűvészpálca földre esve: oly komor.
És a vidám humorista, a kedves és örökifjú,
álhaját a székre dobta, kopasz feje oly komor;
két kaucsuk manzsetta áll őrt asztalán, bent acélgombok,
s összeborzolt cilinderén gyászszalag van, oly komor.
És az ekvilibristának acélbicepszekkel ékes
karja, válla: az álomtól, mint a hulla, oly komor –
álma kínos: a trapézről lebukott és nyöszörög most,
hallgatni a vert acélnak zokogását, oly komor…
…A rozoga ajtók szennyes rézkilincse rozogább még,
mindje búsan lekonyulva, mint a bánat, oly komor.
Kint a lépcső fölött óra, lehullt mindkét mutatója:
sosincs dél és sosincs éjfél; itt csak szoba van, komor.
Szoba van és – ó – művészet, amely alszik, hogyha van: hol;
szoba van, melyet kiadnak, s hol aludni oly komor.
Szoba van, mit egy forintért sok búval telialusznak
és művészet, mely nem ébred, mert az álma oly komor.
S néha-néha egy-egy csók, mit kármin fest be vérpirosra
s ölelés, mely mint a rothadt gyümölcs íze, oly komor.
Egy-egy hirtelen csók s egy-egy hirtelen halálsikoltás…
…Három lépés a portáshoz… A halálhoz egy: komor!

Hasonlóan sötét hangulatot áraszt első látásra Erin Morgenstern regényének helyszíne, az Éjszakai Cirkusz is. A cirkusz váratlanul érkezik, és alkonyattól pirkadatig tart nyitva: a kerítésén belül pedig minden fekete-fehér, a sátrak, a lakókocsik, az előadás kellékei és a jelmezek – talán még az emberek szíve is. Nappal pedig kihalt, üres kísértetvárosként terül el az éppen soron lévő városka határában. A regény egyik főhőse, Bailey egy bátorságpróba keretében merészkedik be a kovácsoltvas kerítéseken túlra:    

“Arra számított, hogy odabenn minden más lesz majd, ugyanúgy, mint éjszaka, de amikor átfurakodik a kerítésen és megáll a sátrak közti ösvényen, pontosan ugyanúgy érzi magát, mint odakinn. Lehet, hogy a varázserő napközben is ott van, csak ő nem érzi.
És úgy tűnik, a terület teljesen néptelen, munkásoknak vagy cirkuszosoknak nyomát sem látni.
Idebenn még nagyobb a csönd: már a madarakat sem hallja. A száraz levelek, amelyek kinn ott zizegtek a lába körül, nem kísérték el idáig, bár a kerítésrudak között épp elég hely lenne, hogy a szél befújja őket. (…)
Az átjáró végén jobbra fordul, és egy sátrak sorával szegélyezett ösvényen találja magát. Minden sátor fölött felirat hirdeti, hogy mi van odabenn. Képzelgések, áll az egyik táblán, Éteri Enigmák a másikon. Bailey visszafojtja a lélegzetét, amikor elhalad a Félelmetes Vadállatok és Különös Kreatúrák feliratú sátor előtt, de bentről egy hang sem szűrődik ki.”

Ám hogy kivel találkozik itt a könyv ekkor még csak hatéves hőse, és hol vannak ilyenkor a cirkuszt benépesítő artisták, varázslók és más csepűrágók, az csak március 21-én fog kiderülni, mikor az Éjszakai Cirkusz megnyitja kapuit a magyar olvasók előtt – egészen addig békésen alszanak valahol, talán épp a Somlyó Zoltán által leírt Artista-hotelben…

Dunajcsik Mátyás, szépirodalmi főszerkesztő

(Kép innen.)