Sok minden valóban megtörtént


Anita Abrielt magyar származású édesanyja élettörténete inspirálta, így született meg A remény útjain című regény. A könyv, amely a napokban jelenik meg magyarul, két lány barátságáról, a túlélésről és az újrakezdésről, a háború borzalmait is legyőzni képes szeretetről szól. A szerzővel olvashattok interjút itt, a Nyugati tér blogon.

A remény útjain egy nő különleges utazását mutatja be. Azt, ahogyan egy új életet épít, miután megszökik az Auschwitzba tartó transzportból. Mesélsz erről az utazásról az olvasóinknak?

– A könyv Veráról és a legjobb barátnőjéről, Edithről szól, akik egy évig bujkálnak egy osztrák tanyán, a pajtában alszanak, soha nincs elég ennivalójuk és meleg ruhájuk. Mikor a háború véget ér, Vera munkát kap a nápolyi amerikai konzulátuson, Edith pedig vele tart. Nápolyban belekóstolnak a háború utáni élet nem mindig felhőtlen örömeibe: Vera ugyanis beleszeret egy amerikai kapitányba, aki eltűnik, Edith pedig nem tudja elfelejteni a nagy szerelmét, Stefant, aki valószínűleg életét vesztette. Nápolyból a könyv hőseivel Venezuelába indulunk, ahol a lányok további kihívásokkal találják szembe magukat, míg végül eljutunk Ausztráliába.

A regény arról a fájdalomról és traumáról szól, amit a szeretteik és a hazájuk, Magyarország elhagyása és egy távoli kontinensen való újrakezdés jelent, ugyanakkor a reményről és az emberi lélek rugalmasságáról is mesél. Meg persze a szeretetről. A szeretet a legerősebb emberi érzelem, és ez alatt nemcsak a romantikus szerelmet értem, hanem az anyák és lányaik közötti különleges szeretetet, valamint a legjobb barátok közötti eltéphetetlen köteléket is.

– A regény alapja egy igaz történet…

– Az édesanyám magyar volt, a könyv az ő – Holokauszt alatti és utáni – élményein alapszik. Sok minden valóban megtörtént, még a neveken sem változtattam. Sydney-ben nőttem fel, a nagyszüleim velünk éltek, az anyám velük mindig magyarul beszélt. Sosem tanultam magyarul, de sok minden rám ragadt abból, ahogy egymással beszéltek. Rengeteg történetet meséltek, például arról, hogyan szakadt meg a kapcsolatuk a rokonaikkal, majd hogyan fedezték fel később, hogy életben vannak, és végül egymásra találtak. Emlékszem a gyomorszorító történetekre a németek kegyetlenkedéseiről és a nélkülözésről, amely a mindennapjaik része volt.

Amikor kicsit idősebb lettem, rengeteget hallottam tőlük a Caracasban töltött időről és a történet bizonyos értelemben sokkoló volt. Ekkor kezdett érdekelni, vajon mit élhettek át a Holokauszt idején. Mindent meg akartam tudni. Amiken anyám és a szülei keresztülmentek, szinte elképzelhetetlen volt. Csodáltam anyám bátorságát és azt, hogy képes volt továbblépni. Senkinek sem kellene azt átélnie, amiben neki olyan fiatalon része volt. Sokat tanultam a nők barátságáról is – anyám kapcsolata Edithtel rendkívül inspiráló volt számomra, és gyakran elgondolkodtam, vajon egymás nélkül is túlélték volna mindezt?

– Milyen kutatómunkát végeztél a könyv megírásához?

– Bizonyos értelemben a kutatás már gyerekkoromban elkezdődött, csak nem tudtam róla! Még az ételek, amiket anyám és nagyanyám készítettek – a töltött káposzta és a paprikás szelet – is bekerültek a könyvbe. A nagymamám testvérei is eljutottak Ausztráliába a háború után, sok időt töltöttem velük gyerekként. Egymás között magyarul beszéltek, így rám is ragadt néhány kifejezés, amit aztán írás közben felhasználtam.

Mikor kutatni kezdtem a könyvhöz, elmentem Ellis Islandre és megtaláltam egy jegyzékben annak a hajónak a nevét és indulási időpontját, amelyik Amerikába vitte Verát és Edithet, sok régi fotót is előástam: ahogy anyám pózol egy zöld MG előtt Caracasban, és megannyi közös fiatalkori képet róla és Edithről. Tanulmányoztam mindent, amit csak tudtam a magyarországi zsidók sorsáról a 2. világháborúban, illetve az európai menekültek életkörülményeiről a háború utáni években Venezuelában. A korai 50-es évekbeli Sydney-ről is sokat olvastam, imádtam régi fotókat nézegetni azokról a helyekről, amiket gyerekként én is ismertem.

Vera és Edith útja
Forrás: Book Club Favorites by Simon and Schuster

– Mi az, ami téged íróként a leginkább inspirál?

– Igyekszem figyelni és tanulmányozni magam körül a világot. Sok embertől tanulhatunk, ha nyitottak vagyunk a bölcsességükre. Csak türelem kell hozzá, hogy figyeljünk, és ne a saját véleményünket akarjuk előtérbe helyezni. Szerintem megéri, mert fontos élményekkel leszünk gazdagabbak. Ezenkívül állandóan olvasok. A fikció a legjobb terep az emberi érzések tanulmányozására. A könyvek szereplőinek muszáj az életnagyságúnál „nagyobbnak” lenniük, hogy felkeltsék az érdeklődésünket és a történetek által olyan szituációkba is beleélhetem magam, amit azelőtt el se tudtam volna képzelni. De a legjobb tanácsot az írással kapcsolatban az ügynököm adta: azt mondta, szívből írjak. Mindig erre gondolok, akárhányszor leülök a számítógép elé. Azt szeretném, ha az olvasóim rezonálnának az írásomra és a könyv befejezése után is elgondolkodnának rajta.

– Hogy alakul a napi rutinod, és min dolgozol éppen?

– Általában nagyon összeszedett vagyok, de van egy fura szokásom, ami, úgy tűnik, működik. Minden este kb. egy órát ülök a sötétben, és arra gondolok, mit fogok írni a következő napon. Mindent fejben tervezek el: a párbeszédet, a leírást, mindent. Amikor reggel felkelek, leülök, és írok, amíg mindez friss. És tényleg működik!

Sosem iktatok be napközben semmi szórakozást, lazítást. Egy közös ebéd a barátokkal könnyen kizökkentene. Muszáj belemerülnöm a szereplőim történetébe. Minden este 6-kor fogok egy bögre kávét vagy teát és olvasok. Ez a jutalmam egy hosszú, írással töltött nap után.

Jelenleg a második világháborúban, a francia Riviérán játszódó könyvön dolgozom. Egy „fehér oroszról” szól – a francia arisztokrácia egyik tagjáról, akinek az anyja a bolsevik forradalom után menekült Franciaországba, és arról, hogyan kerül a francia ellenállási mozgalomba Nizzában. Lenyűgöző, ahogy a korszakra jellemző hihetetlen szépség keveredik azzal a borzalommal, ami ott történt. Remélem, az olvasókat is magával ragadja majd!

Ha az interjút eredeti nyelven is olvasnád, kattints ide.