A félelem könyve


Schein Gábor írása a Nyugati tér blognak

„Megyünk és hallgatunk.” Ez a Nincstelenek első mondata. Mint a nagy művek első mondatában oly sokszor, ebben is benne van az egész könyv. A Nincstelenek úgy töri föl a hallgatást, a némaságot, hogy a végén még az addiginál is keményebb burokba zárja. De hát hogyan is képzeljük el a hallgatást? Nem, a hallgatás, a némaság nem csonthéj, amit egyetlen kemény ütés megroppanthat. Nem burok, ami alatt megtaláljuk, amit a hallgatás elfedett? A hallgatás alatt hallgatás van. A némaság némaságot zár el. Borbély Szilárd olyan nyelvet alkotott rövid mondataival, amely megfelel a hallgatás természetének. Magmondatokat ír, egyszerre teljesek és töredékesek. Az egyik egy tárgyat ragad meg, a másik egy asszociációt, amelyet a tárgy felidéz. Az egész szöveg egyszerre lépked, halad előre a külsőben, a tárgyiban, és a belsőben, a tudatiban. De minden egyes mondat ebből a hallgatásból ered, és oda tér vissza.

Schein Gábor: „Borbély Szilárd egy nap nekem ajándékozta a nagypapája vízszintmérőjét. Azt mondta, szeretné, ha ezután én vigyáznék rá. A vízszintmérő helye azóta az íróasztalomon van.”

Ritka, hogy írás és személyiség ilyen egységben legyen egymással. Borbély Szilárddal közös sétáinkról éppen ez a legerősebb emlékem. A közös hallgatás. A folytonos csöndközeliség. Az elgondolkodások. A szavak, a mondatok súlya, és hogy ezen nevetni is tudunk. Szilárd kisfiús mosolya. És a félelem.

A Nincstelenek a félelem könyve is. Egy falu könyve, de valójában nem az. Minden benne van, ami a szociográfiákban benne szokott lenni. Rekonstruálható belőle egy falu teljes társadalmának életmódja, gondolkodása, rétegzettsége és története az 1950-es, 60-as években, de a könyv nem is lehetne messzebb a szociográfiáktól. A Nincstelenek a gyerekkor regénye, és mégsem az. A borzalmas, a kibírhatatlan gyerekkoré, amit a felnőttek csinálnak, amit a falu készít. Igen, a felnőttek ebben a világban azt készítik el újra és újra, ami bennük van, ami az ő életük: halált készítenek, a nyomorultság, a szeretet nélküliség, a kegyetlenség világát. És ez nem a szegénység következménye. Nem szociológiai kérdés. A szeretet nélküliség, a megváltatlanság, a megváltás reményének folytonos pusztulása itt sűrű világállapot. Ismétlődő hiba, ami az anyagba van írva.

A Nincstelenek egy világállapot regénye. Az egyik utolsó jelenetben az elbeszélő kisfiút látjuk Mesijással, a kortalan, beszédhibás cigány emberrel, aki mindig mosolyog, mindenkivel alázatos, mindenki elől kitér, de ha hívják, ő meri ki a falu összes latrináját. A falu páriája ő. Rokona azoknak, akiket Pilinszky a Végkifejlet lapjain egész művészetszemléletének középpontjába állított, amikor ezt kérdezte: „Lehetséges-e a páriák művészete? Az emberben megrekedt állati igénytelenség remélhet formát, szavakat?”. A Nincstelenek világában ez a cigány ember öntudatlan alázattal viseli a világ sorsát. Regénybeli utolsó jelenetében az árokparton guggol. „Budit mert valahol. Amikor ment hazafelé, a kocsma előtt belekötöttek, hogy büdös. Eszükbe jutott a vicc. Egy részeg leköpte. Aztán a másik is. Senki se védte meg. Röhögtek. »Látlak, cigány!«, kiabálják jókedvűen.”

Mesijás az árokparton guggol és sír. A cigányhecc érzelmi előzménye a falubeli zsidók deportálása 44-ben. Az egy szem Mózsin kívül senki nem élte túl. Ő visszajött a faluba, és ott élt a 60-as években is. Emlékezett és emlékeztetett némán. Volt egy lánya és egy fia, akiket Majomnak és Gogának csúfoltak a faluban. A házát kirabolták, széthordták, még a falat is kibontották. Mózsi nem kérdezett semmit, nem követelt vissza semmit. Már nem volt fontos neki. Az elbeszélő kisfiút a faluban ugyanúgy Gogának csúfolják, mint Mózsi fiát. Úgy tartják, hogy a kisfiú apja balkézről Mózsi apjától, az öreg Mózestől született. Segített a zsidó családnak, sokat volt náluk, szombatonként ő gyújtotta be a tűzhelyt. Ezért nem tűrik meg a faluban. A testvérei kiutálják. A családnak mennie kell. Ők pedig, jóllehet az apa nem zsidó, csak annak tekintik, és nem emlékszik az imák szövegére, megülik a zsidó ünnepeket, a pénteket, a szédert: várják az igazi Messiást, aki nem jön. Mellesleg, ha fontos ez egyáltalán, márpedig minden fontos, a család egyik ágról rutén vagy hucul, a másik ágról román. Vagyis József Attila-i értelemben magyar. Ez a magyar, ebből van.

A Nincstelenek, amit a félelem könyvének neveztem, a kegyetlenség könyve is. Nem csupán az állatokkal kegyetlenkedik mindenki a faluban. A kegyetlenség a falu általános nyelve. A férfiak szíjjal verik a gyerekeket, hogy ember legyen belőlük. Az asszonyok pofozzák őket, mert siralmas az életük, és tehetetlenek. A gyerekek ugyanezt a kegyetlenséget gyakorolják egymáson, ahogy a kismacskákon, a kutyákon, a csirkéken és a legyeken is. A félelem és a némaság mélyén ott lappanganak a guggoló Mesijás érzései. Senki sem véd meg. Kinevetnek.

Az érzések nem megoszthatók. „»Szerbusz, Mesijás. Miért sírsz?«, kérdem tőle. Nem válaszol. Sír.” Ilyen kérdés egyetlen másik jelenetben sem fordul elő a könyvben. Az odafordulás, a másik fájdalmának elismerése elképzelhetetlen. A megoszthatatlan magány jelölői a könyvben a prímszámok. A kisfiú kissé autisztikusan mindig és mindent megszámol. A lépéseket, a házakat, a repedéseket a falon, amikor az iskolában sarokba állítják, mert elkésett. A számolás eredménye mindig egy prímszám. Minden út még mélyebb magányba torkollik, amit a falu lakói egymásnak és önmaguknak készítenek.  

Van-e a félelemnek, a magánynak nemzetisége? Azt hiszem, van. Az a magány, az a félelem, az a részvétlenség, amelyet e Túr melletti faluban felnőtt kisfiú érez, a magyar történelem terméke. A Nincstelenek elbeszélője nem Borbély Szilárd. Akkor sem, ha sok az egyezés az életrajza és a kisfiú története között. A regényben mindent a kisfiú tekintetével látunk, mindenről az ő érzékelésén, gondolatain keresztül értesülünk. Borbély Szilárd odaadja magát neki. A regény nem próbálja folytonosságként elbeszélni a gyerekkort. Az elbeszélés médiuma a gyermeki tudat, amelyben az emlékek nem kronologikusan, hanem asszociatív rendezettségben tárolódnak. A regény teljessége töredékek sorozatából épül. Olvasóként még sincs olyan érzésünk, mintha a töredékek száma bármeddig szaporítható lenne. A könyv teljes. A kisfiú tekintete egyszerre konkrét és abszolút, személyes és semleges. Nem lehet más, mert semmilyen más tekintettől nem különböződik el. A kisfiú önmaga, és sokkal több önmagánál. Hiszen ott, ahol nincsenek különbségek, az önmagaságnak sincsenek határai. Egyszerre egyedi és kollektív. Magyarország.

Borbély Szilárd

A Nincstelenek első kiadásának fontos része volt Borbély Szilárd gyermekkori fényképe. A fénykép párja az új kiadásban is látható. Egy elálló fülű, majdnem kopaszra nyírt kisfiú, riadt tekintettel. Borbély Szilárd immár hét éve halott. Ez a riadt tekintet néz ránk, nézi Magyarországot, néz a halálba. Nehéz állni a tekintetét. Nem lehet nem állni ezt a tekintetet, nem lehet nem vele nézni önmagunkra, az életünkre.