25 idézet David Foster Wallace-tól 25 éve megjelent regényéről, a Végtelen tréfáról


25 évvel ezelőtt, 1996. február elején jelent meg David Foster Wallace Végtelen tréfa című regénye. Magyarul Kemény Lili és Sipos Balázs fordításában olvashatjuk a „hipszterbibliát”, amit a Könyves Magazin 2018-ban az év legjobb könyvének választott. Az „X generáció Ulyssesének” tartott műről korábban így nyilatkoztak a fordítók: „Nagyon káros közhely, hogy a Tréfát nehéz olvasni. Az első százötven oldalon az olvasó tényleg könnyen elvesztheti a fonala(ka)t – vagy inkább: nehezen veszi föl őket –, mert nagyon gyorsan nagyon sok történetszál beindul, és eleinte egyáltalán nem világos, hogyan kapcsolódnak egymáshoz. De ezt a kezdeti kiismerhetetlenséget valójában semmivel sem nehezebb tolerálni, mint például a Twin Peaks – The Return első három epizódjának hasonló homályosságát; annak az elviselésében, hogy több párhuzamos szál fut látszólag kiismerhetetlen logika szerint, és nem is mindegyik ér össze vagy zárul le, a sorozatokon edzett olvasónak valószínűleg sokkal magasabb a tűréshatára, mint gondolná.”

A 1116 oldalas, 1356 grammos, 388 végjegyzettel ellátott kultkönyvet tavaly közösen olvasták a Partizán YouTube-csatornáján, erről korábban mi is írtunk. Most az évfordulóhoz kapcsolódva 25 idézetet teszünk közzé, amit maga a szerző, David Foster Wallace nyilatkozott főművéről, a Végtelen tréfáról. A regényt február 14-ig – a jubileum jegyében – 25% kedvezménnyel vásárolhatjátok meg.

Olvasók

1. „Ideális olvasóm huszonhét éves, titokzatos külsejű, mint Melanie Griffith, úgy gondolja, hogy a könyv minden sora a legjobb dolog az előreszeletelt kenyér feltalálása óta, és mindennél jobban reméli, támogathat testileg-lelkileg, hogy még több könyvet írjak.” – Elle, 1996.

 Az írás folyamata

2. „Megnehezítette a barátaimhoz fűződő kapcsolataimat és azt, hogy tényleg átérezzem mások problémáit, mert egyfolytában azt próbáltam felidézni, hogy valaki balkezes volt-e 350 oldallal előbb, vagy ilyesmi…” – Chicago Tribune, 1996.

3. „Valami tényleg keményet akartam írni, de igazán szórakoztatót is, ami megéri az erőfeszítést és a figyelmet, hogy elolvassák.” – Chicago Tribune, 1996.

4. „Lehet, hogy katyvasz, de nagyon alapos katyvasz… Egy csomó munka kellett hozzá, hogy így nézzen ki. Ez talán szánalmas hazugságnak tűnik, de nem az. Na most, mint látja, dühbe jövök.” –Boston Phoenix, 1996.

5. „De ha az ember azt akarja, hogy mások is szeressék, az azt a reményt jelenti, hogy mások valahogy nem olyannak látják az undorító csecsemőt, amilyennek ő találja – az azt világra hozó lehetőségek groteszk, torz elárulásának. Az ember nagyon reméli, hogy ránéznek, karjukba veszik, ringatják, gügyögnek hozzá, és beleszeretnek valamibe, amit rózsaszínnek és egészségesnek, olyasféle páratlan csodának látnak, amilyenek csak az egészséges csecsemők és a meg nem írt könyvek lehetnek.” – Little Brown Website, 1996.

Jelentés

6. „Titkos vágyam… szóval miden író azt akarja, hogy a könyve megváltoztassa a világot, de azt hiszem, én szeretném tudni, hogy a könyvem elindít-e valamit az emberekben. Felteszem, abban a jövőben, amelyről a könyv beszél, miközben talán mulattató, mégsem lenne nagy mulatság élni. Azt hiszem, jó lenne, ha a könyv rávehetné az olvasókat, hogy gondolkodjanak el némely döntésükön: mire figyelnek és mibe fektetnek energiát. Így talán a jövő nem lesz olyan… hidegen ragyogó.” – STIM, 1996.

7. „A történetek lehetővé teszik, hogy beszéljünk egymással olyasmikről, amikről egyszerűen nem lehet másképp beszélni; semmilyen szemantikai modell nem tudja megmagyarázni, hogy Cynthia Ozick Levitációjában a lebegő zsidók képe miért jelent annyit, amennyit.” – Elle, 1996.

Narrátorok

8. „A Végtelen tréfa az első írásom, amelyben a narrátor… olyan, mint egy olyan narrátor, aki az olvasóhoz beszél.” – Bookworm, 1997.

Stílus

9. „Tényleg inkább zeneműnek terveztem, mint könyvnek, úgyhogy nagy része vezérmotívumokból és visszakanyarodó dolgokból áll. És ott az a sok minden a korlátok közti mozgásról meg arról, hogy az ember áthághatja-e a korlátokat, vagy nem.” – Boston Phoenix, 1996.

10. „Cselekményében a könyv nem jut el a megoldásig. De ha az olvasó úgy érzékeli, hogy ezzel beintek neki, akkor nem értem el a célom. A felszínen úgy tűnhet, hogy a könyv egyszerűen csak abbamarad. De abba kell maradnia, hogy aztán valamiféleképpen tovább zümmögjön benne és elgondolkoztassa. Zeneileg és érzelmileg ez a csúcspont tűnt megfelelőnek.” – Boston Phoenix, 1996.

11. „Azt akartam, hogy ne egyetlen főszereplője legyen a történetnek. A másik közhely: valami igazi amerikait akartam írni, hogy milyen Amerikában élni az ezredforduló körül.” – Salon, 1996.

12. „Furcsa könyv ez. Nem úgy mozog, ahogy más könyvek. Egy csomó szereplő van benne. Azt hiszem, egy jóhiszemű kísérlet arra, hogy oldalról oldalra elég szórakoztató és figyelemfelkeltő legyen, szóval nem érzem úgy, hogy bunkóval verném fejbe az olvasót, tudja, azzal: »Hé, itt ez a nagyon kemény és hihetetlenül okos dolog. Bassza meg. Lássuk, el bírja-e olvasni.« Ismerek ilyen könyveket, és feldühítenek.” – Salon, 1996.

13. „Azt akartam, hogy benne legyen a könyvben ez az óriási információmennyiség, aminek egy része jelent valamit, a másik meg nem. Elméletileg ez nagyon érdekes. És ezerből egy olvasónak, akinek nincs más dolga, neki valóban is nagyon érdekes lesz. De meg kellett találni valamiféle egyensúlyt. Lennie kellett egy módnak arra, hogy miközben eljutok a lényegig, a könyv ne váljon olvashatatlanná.” – STIM, 1996.

14. „A Végtelen tréfával az volt tervem – amiért eléggé büszke vagyok rá –, hogy megpróbáljak valami nagyon keményet [csinálni]: olyan könyvet írni, ami nehéz, [de] szórakoztató, és valaki hajlandó végigolvasni. [Ugyanakkor olyan irodalmat akartam írni], ami a szórakoztatásról és a kultúráról szól… vannak tudományos művek, amik arról szólnak, hogy mennyire vagyunk analitikus elmék, amikor a szórakoztatásról van szó, de ezek többsége [önmagában] nem nagyon szórakoztató. Általában unalmasak és szárazak. Az a gondolat, hogy mégis megcsináljam, és ugyanakkor szórakoztasson… ez most kezd úgy hangzani, mint egy LSD-s utazás, de nézze el nekem… szóval hogy a könyv szórakoztató volta és annak a szórakoztató volta, amiről a könyv beszél, valamiféle kapcsolatba lépjen egymással. Az írónak megvannak a maga kis tervei. Tudom, hogy elméletben működik, tudom, hogy [nehéz], de a dolog legjobb része, hogy úgy érzem, sikerült. Kőkemény, mégis szórakoztató könyvet csináltam.” – STIM, 1996.

Szerkesztés és hosszúság

15. „Bár a Végtelen tréfa tényleg hosszú, a legbüszkébb arra vagyok, hogy ezúttal nem harcoltam sárkányként, és nem ragaszkodtam minden egyes oldalhoz, amit leírtam. És hagytam… megengedtem magamnak, hogy megbízzak egy igazán okos szerkesztőben, aki kihúzta egy részét… ez nekem nagyon értékes munkafolyamat volt.” – Bookworm, 1997.

16. „Tudom, hogy ez kockázatos vállalkozás, mert része annak az egyenletnek, hogy követelményeket állítunk az olvasó elé… először is pénzügyieket. A másik oldala, hogy a könyvkiadók utálják az ilyen nagy könyveket, mert kevesebb pénzt keresnek. A papír nagyon drága. Ha a hosszúság indokolatlannak tűnik, ahogy egy igen elbűvölő japán hölgynek is a The New York Timesban, akkor az ember ingerült lesz. Ezzel tisztában vagyok. Az általam leadott kézirat 1700 oldalas volt, amelyből csaknem 500-at kihúztunk. Úgyhogy a szerkesztőm nem csak megvette és terelgette a könyvet. Tartalmilag kétszer is megszerkesztette. Elrepültem New Yorkba meg minden. Ha kaotikusnak tűnik, rendben, de minden, ami benne maradt, céllal van ott. Érzelmileg jó passzban vagyok ahhoz, hogy vállaljam a könyv hosszát érő kritikákat, mert ha a terjedelmet az emberek indokolatlannak érzik, akkor a könyv egyszerűen megbukik. De nem azért indokolatlan, mert nem szívesen dolgoztam rajta, és nem húztam belőle.” – Salon, 1996.

17. „…néhány [hivatkozás] valódi, néhány meg nem. (…) A legtöbbet a végjegyzetekből húztam; először csaknem 400 oldal végjegyzet volt, most 100 van.” – STIM, 1996.

Technológia

18. „Ha átfogó képet akarnék adni arról, milyen lenne ennek a kornak a technológiai fejlettsége, először is kellene hozzá 3500 oldal. Az érdekelt a legjobban, hogy milyen kapcsolata van az embereknek a filmre vitt szórakoztatással. Meg más dolgok is voltak: ez az egyik, amiért a húzások fájnak. Lett volna még anyag, ami megmagyarázta volna például a virtuális valóság sajátosságaira tett utalásokat.” – STIM, 1996.

19. „Úgy vélem, az fog történni, hogy a könyvben leírtak valóban izgalmasak lesznek egy darabig, de pusztán maga az információmennyiség megsemmisítő lesz. Azok a különböző hálózatok, szűrők és oldalak válnak különösen értékessé, amelyek abban segítenek, hogy az ember körülkerítse és meghatározza az általa megismerni akart dolgokat. A könyvben az »Interlace TelEntertainment« ilyen oldal.” – STIM, 1996.

Függőség

20. „A Végtelen tréfában rengeteg szó esik a függőségről. Ez fura, bár egy csomó nyitott AA [Anonim Alkoholisták]-összejövetelre elmentem, és rengeteg… hm… függőségről szóló könyvet elolvastam. Ez valamiféle modell vagy rácsozat lett, amin keresztül az ember végül egy csomó dolgot, különösen amerikai dolgot lát – amit csábításként reklámoznak. Szóval a végső követelmény a függő, aki – tudja – kereskedelmi szempontból fantasztikus dolog. Azt hiszem, hát… nem is vagyok olyan biztos a függőségben.” – Bookworm, 1997.

21. „Pár barátom bekerült az AA-hoz. Eleinte nem akartam sokat írni AA-s dolgaikról, de tudtam, hogy drogfüggőkről viszont igen, és azt is tudtam, hogy nem fogok félúton megállni. Ezért elmentem pár gyűlésre ezekkel a fickókkal, és úgy gondoltam, rettenetesen kemény dolgok történnek ott. A könyvnek az a része állítólag elég élő ahhoz, hogy valószerű legyen, de választ akar kínálni a reménytelenségre is, hogy mit tegyen az ember, ha azok az eszközei, amelyekről úgy érzi, rendbe teszik, mégsem használnak. A drogok világa meg az AA válaszaiban való kutakodás volt a legkeményebb dolog, amit eszközként találtam ahhoz, hogy erről a problémáról beszéljek.” – Salon, 1996.

22. „A szereplőknek meg kell küzdeniük azzal, hogy az AA rendszere elég mély dolgokra tanítja őket ezekkel a látszólag leegyszerűsített klisékkel.” – Salon, 1996.

Vég- és lábjegyzetek

23. „…a lábjegyzetek, hm… ezek valahogy függőséget okoznak… bizonyos módon, hm… valamiféleképp megszólalnak vagy reagálnak az ember fejében. Valami fantasztikusan, valahogy visszahoznak egy dimenziót, vagy metakommunikálnak a dologról, amit az ember csinál. Az esszékben… mivel úgy gondoltam, semmiképpen sem tudom magam újságírónak kiadni, és tulajdonképpen valamiféle metaesszéket akartam ezekből a részekből csinálni, és a részükké akartam tenni az esszék megírásával járó szorongást… a lábjegyzetek erre nagyon alkalmasak.” – Bookworm, 1997.

Tónus

24. „Szomorú könyvet akartam írni. Valójában csak ez járt a fejemben.” – Chicago Tribune, 1996.

25. „A fejemben élő kép – és tényleg folyton erről álmodtam – az volt, hogy a Végtelen tréfa valójában egy szép táblaüveg, amely leesett egy épület huszadik emeletéről.” – Chicago Tribune, 1996.