Egy élet a bolygónkon


A 94 éves Sir David Attenborough rendkívüli élete csodálatra méltó. Az 1930-as években biciklijén járta gyerekkori lakhelye, Leicester környékét, és fosszíliákat gyűjtött. Akkor még nem gondolta, hogy egész életét a természet felfedezésének, majd védelmének fogja szenteli. Az 1950-es évek közepétől expedíciókon vett részt, és számos természetfilmet és sorozatot forgatott. Az elmúlt 70 évben tanúja volt a természeti környezet és a biológiai sokféleség folyamatos zsugorodásának. Szeptember 24-től Sir David az Instagramon is kommunikál a világgal, oldala rekordokat dönt, már 6 millió követője van, első bejelentkezését ez idáig 18 millióan tekintették meg.

Legutóbbi egész estés filmje, az Egy élet a bolygónkon a Netflixen látható, ebben megrázóan mutatja be, milyen pusztítást vitt végbe az ember a természetben, és felhívja a figyelmünket: ma még van esélyünk arra, hogy helyeállítsuk annak a csodálos világnak az épségét, amelyet örököltünk. A filmmel azonos című könyvének magyar kiadása november végén kerül a boltokba, és először itt, a Nyugati tér blogon olvashattok belőle részletet.

David Attenborough: Egy élet a bolygónkon (részlet)

„Az ukrajnai Pripjaty egyetlen olyan helyhez sem hasonlít, ahol eddig jártam. A végső reményvesztettség uralkodik itt.

Valaha igen kedves, kellemes város volt, sugárutakkal, szállodákkal, parkokkal és vásártérrel, postahivatallal és vasútállomással. Volt több iskola és uszoda, kávéházak és bárok, a folyóparton egy vendéglő; üzletek, fodrászatok; egy színház és egy mozi, egy bálterem, sportcsarnokok és egy futballstadion atlétikai pályákkal. Megvolt itt minden, amit az emberiség megalkotott ahhoz, hogy kellemesen és elégedetten lehessen élni.

A város kulturális és kereskedelmi központját a lakóövezet veszi körül. Százhatvan lakótelepi magasház, amelyek telepítésénél figyelembe vették egy értelmes és gyakorlatias út- és utcahálózat kialakításának szempontjait is. Minden lakásnak van erkélye, és minden tömbházban működött egy mosoda. A legmagasabb toronyház húszemeletes, és mindegyiknek a tetején ott díszeleg egy hatalmas fémszerkezet: az alkotókat jelképező sarló és kalapács.

Pripjaty városát a szovjethatalom hozta létre az 1970-es években. Vagy 50 ezer ember gondosan megtervezett otthona volt, modernista utópia, ahol a béketábor legkiválóbb mérnökei, kutatói és családjaik éltek. Egy, az 1980-as évek elején készült amatőrfilmen láthatjuk őket, ahogy beszélgetnek, mosolyognak; van, aki balettmozdulatokat gyakorol, mások az olimpiai méretű medencében úszkálnak.

Pripjatyban ma senki nem lakik. A falak omladoznak. Az ablakok betörtek. A sötét és üres épületekben járva nagyon figyelnem kellett, hogy hová lépek. A fodrászatban feldőltek a székek, körülöttük porlepte sütővasak és összetört tükrök szilánkjai. A bevásárlóközpont mennyezetéről félig leszakadt fénycsövek lógnak. Az iskolákban az osztálytermek padlóján tankönyvek és füzetek hevernek; még olvashatóak a kék tintával írt, csinosan sorakozó cirill betűk. Az úszómedencék kiszáradtak. Csaknem minden teljesen mozdulatlan. Az ember megriad, ha valamit hirtelen megmozdít, meglebbent a szél.

Ahogy egyik helyiségből a másikba lépek, mind kézzelfoghatóbbá és gyötrőbbé válik az emberek hiánya. Ez a hiány a mindenütt jelen való és mindent átjáró valóság. Jártam más lakatlan városokban is – Pompejiben, Angkorvatban és Machu Picchuban –, de itt a mindennapi környezet képei különös erővel irányítják a figyelmet az elhagyatottságra. Pripjaty a mélységes és tökéletes reményvesztettség színtere, mert itt minden arról tanúskodik, hogy az emberiség elveszíthet mindent, amire szüksége van, és amit értéknek tekint. Ezen a bolygón egyedül mi, emberek vagyunk képesek arra, hogy világokat teremtsünk, és aztán elpusztítsuk ezeket a világokat.

1986. április 26-án a közeli Vlagyimir Iljics Lenin Atomerőmű – a csernobili erőmű – négyes számú blokkja felrobbant. A baleset a rossz tervezés és a kezelőszemélyzet által elkövetett hiba következménye volt. A csernobili reaktornak voltak fogyatékosságai, amikkel a személyzet nem volt tisztában, ráadásul gondatlanul végezték a munkájukat. A katasztrófa a hibák és tévedések miatt következett be – ez a legkíméletesebb magyarázat.

A viharos szelek a Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombombák együttes radioaktív szennyezésének négyszázszorosát sodorták Európa felé. Hullott az esőcseppekben és a hópelyhekben, számos országban bejutott a felszíni vizekbe, behatolt a talajba, és végül megjelent az élelmiszerláncban is. Még vitatott, hogy a szennyezés milyen mértékben növelte a koraszülések számát, de a becslések szerint több százezer esetről lehet szó. Sokak szerint Csernobil az emberiség történelmének legköltségesebb környezeti katasztrófája volt.

Ez azonban sajnos nem igaz. Az elmúlt évszázad nagy részében alig észrevehetően valami egészen más bontakozott ki napról napra az egész földkerekségen – az ok itt is a rossz tervezés és az emberi hibák sorozata volt. A bajt nem egyetlen, balszerencsés eset idézte elő, hanem az, hogy a megértés és a gondosság bajt hozó hiánya jellemezte minden tevékenységünket. A kezdetet nem valamiféle robbanás jelentette; a folyamat az egész bolygóra kiterjedő, sokféle és sokszorosan összetett folyamatok mentén némán és jeltelenül indult meg. Kutatások és tudós tanulmányok százai kellettek ahhoz, hogy meggyőződjünk róla: valami történik. A hatások mélyrehatóbbak lehetnek annál, mint hogy néhány különösen szerencsétlen országban elszennyeződik a talaj meg a felszíni vizek; meginoghat és összeomolhat minden, amin mai világunk és civilizációnk alapul.


Ez korunk valódi tragédiája: a biodiverzitás egyre gyorsuló csökkenése. Ahhoz, hogy bolygónkon valódi erővel és lendülettel lüktessen az élet, a biodiverzitásnak hatalmasnak kell lennie. A bolygó csak akkor működhet hatékonyan és egészségesen, ha fajok milliói élik egymásba fonódó és egymást segítő, fenntartó életüket. Minél szélesebb a biológiai sokféleség, annál nagyobb biztonságban élhet minden élőlény, köztük mi, emberek is. De azzal, ahogyan ma mi, emberek a Földön élünk, pontosan ezt a sokféleséget taszítjuk hanyatlásba.

Mindannyian vétkesek vagyunk, még ha nem a saját hibánkból is. Csak az elmúlt néhány évtizedben kezdtük megérteni, hogy egy olyan emberi társadalomba születtünk, amely természeténél fogva mindig is fenntarthatatlan volt. Most azonban, hogy már tisztában vagyunk ezzel, választanunk kell. Folytathatjuk eddigi gondtalan életünket, fittyet hányva annak, hogy a katasztrófa már a küszöbünkön áll. De változtathatunk is a helyzeten.”

David Attenborough Egy élet a bolygónkon című kötetének fenti részletét Makovecz Benjamin fordításában közöljük.