Kisebb szenzáció (bár mi minősül ma igazán szenzációnak, főleg ha könyvekről van szó), de az angol kiadással szinte egy időben hazánkban is megjelenik Nick Hornby legújabb regénye, az Olyan, mint te. Az elmúlt évtizedekben Hornby olyan könyvekkel vált a kortárs (pop)kultúra kultikus szerzőjévé, mint a minden idők legjobb futballkönyveként tálalt Fociláz, a céltalanul tengődő főhősét felelősségteljes helyzetbe sodró Egy fiúról, vagy legismertebb munkája, a lemezbolt-tulajdonos Rob szerelmi életét megéneklő Pop, csajok satöbbi.
Hornby történeteiben az olvasó könnyen magára ismer. Rendkívül élvezetesen és szellemesen ír olyan hétköznapi élethelyzetekről, mindenki számára ismerős érzelmekről, mint a barátság, a szerelem, a szakítás vagy akár a depresszió, miközben történeteit általában olyan környezetbe ágyazza, amihez mindenkinek van valamilyen viszonya, legyen szó könnyűzenéről vagy fociról. Írásainak népszerűsége Hornbyt egészen a filmiparig röpítette. A Pop, csajok, satöbbiből az idén húszéves kultfilm (erről itt írtunk) mellett immár sorozat is készült; A Meztelen Juliet is mozivászonra került, míg az Egy házasság helyzete esetében fordult a kocka, és a filmforgatókönyv, vagyis Hornby története csak a tévésorozatot követően jelenik meg könyvformátumban.
Idén ősszel sokak örömére új regénnyel bővül a Hornby-univerzum. Azok, akik követik a blogunkat, már olvashatták a kötetet fordító M. Nagy Miklós cikkét, melyben az Olyan, mint te egyik érdekes (félre)fordítási anomáliájába avatott be minket. Ezúttal, a megjelenés előtt pár nappal exkluzív részletet olvashattok ebből a könyvből itt, a Nyugati tér blogon.
Nick Hornby: Olyan, mint te (részlet)
„Száztizenkét font rengeteg pénz csak húsra. Joseph arra gondolt, hogy a pár talán megpróbálja csökkenteni az összeget, visszaadja a bélszínt vagy a vesepecsenyét, de nem. És a szemük se rebbent, amikor megmondta nekik, mennyivel tartoznak. Az első alkalommal, amikor három számjegyű összeget kért egy vásárlótól, bocsánatkérő arcot vágott – vagy inkább grimaszt, mint aki tudja, hogy most tényleges fizikai fájdalmat okoz az illető hölgynek. De fájdalomról szó sem volt, legalábbis semmi jele nem mutatkozott, ő pedig úgy érezte magát, mint aki épp valami ügyetlenséget csinált. A második alkalommal fapofát vágott, de ekkor meg a vásárló – egy férfi – úgy érezte, el kell magyaráznia, hogy rokonokat vár látogatóba, minden héten azért ezt nem engedhetné meg magának és a többi. A környéken élő emberek nem voltak nagyon puccosak, azaz farmerban jártak, és nem beszéltek úgy, mint Károly herceg, de pénzük láthatóan volt elég, és emiatt néha mintha feszengtek volna. Joseph, őszintén szólva, fütyült rá. Ő is azt akarta, ami nekik már megvolt, és egy napon meg is szerzi. Csak mert ő száztíz fontot keresett egy nap alatt a boltban, még nem kezdte el gyűlölni azokat, akik száztizenkettőt költöttek húsra.
Jobban aggasztotta az a harsány, szőke nő, aki benyomakodott, miután a három számjegyes pár távozott. Vele meggyűlt a baja, éspedig elég különös módon: a nő ugyanis minden szombaton flörtölni próbált vele. Viccelődött a kolbászokon meg a sertéskarajon, és Josephnek fogalma sem volt, hogyan kellene erre reagálnia, úgyhogy csak mosolygott, mármint kizárólag az ajkával. Amikor kezdődött, próbált úgy manőverezni, hogy ne neki kelljen kiszolgálnia, de gyorsan rájött, hogy ezzel csak ront a helyzeten, mert a nő nem törődött Cass-szel, Craiggel, vagy bárki került is elé, ugyanúgy mondta a vicceit neki – a kolbászokról. És ez így – hogy még az egyik kollégája is része lett a jelenetnek – elviselhetetlenül kínos volt. Vagyis jól kellett időzíteni, hogy legalább kordában tudja tartani a kínt.
De most nem kellett trükköznie – a nő volt a következő vevője.
– Jó reggelt, Joe.
Nem Joe-nak hívták, hanem Josephnek. Rajta volt a kitűzőjén. De a nő nemrég a fejébe vette, hogy ezzel talán még jobban a szívébe férkőzik.
– Mit kér?
– Ah! Ha én azt megmondanám!
Annyi jóérzés azért volt a nőben, hogy ezt halkan mondja, így csak a közvetlenül mögötte álló három-négy ember hallotta. És most őt nézték, kíváncsian, hogy veszi-e a lapot. Joseph hűvös szemmel, szigorú mosollyal nézett a nőre.
– Ó, tudom, komisz vagyok – mondta a nő. – Vagyis lennék, ha csak egy hajszálnyi esélyt kapnék. Fél tucat póréhagymás sertéskolbászkát kérek. De nem azt a vékonyka chipolatát.
Még ezt is viccnek szánta.
– Értettem.
Odaadta a kolbászkákat, aztán a hátszínszeleteket, aztán négy csirkemellet. Joseph látta, hogy a nő épp mondani akar valamit a saját melleiről, vagy a mellekről általában, ezért ő kezdett beszélni.
– Cass, menj be hátra, légy szíves, és mondd meg, hogy kifogytunk a hátszínből.
– Lucy!
A harsány szőke mutogatni kezdett a barátnőjének, hogy jöjjön oda mellé, a pulthoz, a barátnője pedig – aki alacsonyabb volt, csinosabb és sötét hajú – elhárító kézmozdulatot tett, és bosszús arcot vágott. Mintha a boltban lévő emberek statiszták lettek volna egy filmben, ami két nőről szól, akik a legjobb barátnők annak ellenére, hogy egymás tökéletes ellentétei.
– Kint találkozunk – mondta Lucy.
A harsány szőke lemondóan csóválta a fejét, mintha azt próbálná kifejezni vele, hogy tessék, ez a nagy baj a barátnőjével az élet minden területén – hogy nem akar átfurakodni a tömegen a pulthoz, hogy kiszolgálják, amikor még nem ő következne.
– Van, akin nem lehet segíteni – mondta a harsány szőke Josephnek, miközben ütötte be a PIN-kódját, és a férfira nézett. Joseph próbálta megállni, hogy összerázkódjon.
– Meg tudnám zabálni – mondta Emma, amikor mindketten kint voltak az utcán.
– Kit?
– Joe-t. A srácot, aki kiszolgált.
– Nem úgy nézett ki, mint aki szeretné, hogy megzabáld.
– Mert nem tudja, hogyan főzném meg előtte.
Lucy nem volt biztos benne, hogy ez találó metafora. Azt, hogy meg fognak zabálni, aligha teszi csábítóbbá, ha tudod, hogyan főznek meg előtte.
– Szerinted nem hasonlít valakire? Valami szexi filmsztárra vagy énekesre?
– Lehet.
– Megvan!
Lucy ismerte Emma érdeklődési körét, ami nem volt túl széles. Szinte biztosra vette, hogy a fiú a fiatal Idris Elbára vagy a fiatal Will Smithre emlékeztette.
– A fiatal Denzel Washington! – mondta Emma. – Hát nem?
– Nem – mondta Lucy. – De azt értem, hogy a három fekete arcból, ami benne van a memóriádban, a legjobban tényleg a fiatal Denzel Washingtonra hasonlít.
– Sokkal többet ismerek háromnál. Azt választottam, aki tényleg olyan, mint ő.
Emma hébe-hóba szabadúszó belsőépítészként dolgozott, és Lucy csodálkozott volna, ha megtudja, hogy valaha volt már akár csak egy fekete bőrű kliense. Minden más terület, ahonnan még lehettek volna a fejében összehasonlítási opciók – sport, zene, könyvek vagy akár a politika – tökéletesen hidegen hagyta. Lucy eleget beszélgetett már gyerekekkel és kollégákkal, hogy tudja, milyen mélyen gyökerezhet ez az egész, de hogyan lehetne egyáltalán elkezdeni efféle beszélgetést egy olyan felületes és üresfejű emberrel, mint Emma? Úgyhogy nem is kezdte el, és nem is fogja soha.”
Nick Hornby Olyan, mint te című regényének fenti részletét M. Nagy Miklós fordításában közöljük.