Alaine és Annácska – egy barátság története (2. rész)

Ablonczy Anna írása a Nyugati tér blognak

Polcz Alaine sokszínűségéhez és kreativitásához rugalmas hozzáállásra volt szükség. Azonos hullámhossz, hasonló értékrend, bizalom és tisztelet. Passzoltunk egymáshoz. Nemcsak habitusban, de azért is, mert tudtam, hogy miért vagyok ott (Polcz Alaine és Ablonczy Anna megismerkedéséről a cikk első részében olvashattok bővebben): az ő határozott elképzelését segítsek megvalósítani…

A hospice-mozgalom 2001 őszén készült a 10 éves évfordulója megünneplésére. Alaine ugyan már tervezte, hogy visszavonul, de el kellett halasztania, mert rengeteg meghívást kapott, az ország legkisebb falujából is, és olyan sokan összejöttek, hogy előfordult, a templomban ültették le az érdeklődőket. Mindenkit elvarázsolt a személyiségével. Engem is. Az emberek többsége úgy gondolja, hogy egy tanatológus, a halál tudományával foglalkozó, azt kutató és gyakorló pszichológus mindig komoly, sőt komor, netán mogorva ember, mert a halál, az életünk vége sosem vidám téma. S ha valami szomorú, csak szomorúan lehet beszélni róla, nyilván. És akkor jön Polcz Alaine, aki derűs, magabiztos, közvetlen, ragyogó előadó! Hozzá még szép, csinos és fiatalos! Mert ő másképp gondolta. Volt bátorsága másképp gondolni.

Én csak utólag, a naplóiból, a könyveiből, a vele készített interjúkból ismertem meg azt a fiatal, bátor, játékos kedvű és sziporkázó Polcz Alaine-t, akit ugyan a háború, az első és második házassága is alaposan összetört, hogy ő miért vágyott ennyire tanulni, valakivé válni! Ha már túlélte a háború kegyetlenségeit, fel kell állnia a földről, és találnia kell olyan feladatokat, amikért érdemes küzdeni és élni. Egyetemi tanulmányait Kolozsvárott kezdte, de a háború után néhány évvel Budapestre költözött, és itt doktorált pszichológiából. Friss diplomásként először felnőtt elmebetegekkel foglalkozott (művészetterápia), aztán jöttek a pszichésen sérült gyermekek, és bevezette Magyarországon a játékdiagnosztikát és -terápiát. A terápiához bábjátékot, meséket írt (a férjével, Mészöly Miklóssal együtt), illetve kifejlesztette a Világjáték című saját diagnosztikai módszerét, amivel nemcsak a betegséget tudta diagnosztizálni, hanem a játék egyben gyógyító hatással is volt a kisgyermekekre. Pedig nem volt minta előtte, csak fiatalkori és háborús tapasztalatai. Ő volt az első, aki nem fordult el, mint mások, nem mondta a beteg gyerekek ágya mellett a kezét tördelve, hogy sajnos, nincs mit tenni. Nem mondta, mert szerinte igenis volt mit tenni!

Igaz, én ezt a fiatal vagy középkorú, céltudatos Polcz Alaine-t nem ismerhettem, de megéreztem, idős kora ellenére ráismertem, mikor a közelében voltam. Igen, ő az, lélekben most is ugyanaz az ember, mint fiatalon, azonos minden! Rendkívül megnyerő volt, hogy nem úgy viselkedett, mint egy nyolcvanvalahány éves ember, aki tele van mindenféle testi nyavalyával, mert már öreg. Ő életkedvvel és tervekkel volt tele. Többször megjegyezte: „Annácska, én úgy szeretek élni, de úgy szeretnék meghalni is, érted te ezt?” Mikor először mondta, elnevettem magam, azt hittem, viccel, és ő együtt nevetett velem, de később megértettem, ezt bizony komolyan kérdezte, mert az életet és a halált is a maga teljességében szerette volna átélni, ami nyilván lehetetlen.

Mikor a diktálásban elmesélte, mit álmodott a héten, csodálkoztam, és nem is tudtam hova tenni. Nem mintha átlagosak lettek volna ezek az álmok, sőt. Csak úgy gondoltam, az álomfejtés valahogy nem illik hozzá, ez amolyan tudománytalan, ezoterikus terület az ő tudásához képest. De rá kellett jöjjek, hogy nem így van. Hogy pszichológusként ő ezt nagyon is komolyan veszi (még ha egy kicsit játéknak is), és hallgat az álmaira, sőt gyűjti őket, mert tudni akarja, mit üzen a tudattalanja. Engem is kérdezett, de sajnos, én nem emlékeztem az álmaimra. Mindenki álmodik, mondta, csak talán mélyen alszol, és elfelejted. Igyekeztem hát szót fogadni, és egy ideig úgy aludtam el, ahogy javasolta. És reggel tényleg emlékeztem, de az én álmaim az övéhez képest csenevészek és fekete-fehérek voltak. Ezért is különös, hogy a halála után nem sokkal mégis álmodtam vele, színesben, és sajnáltam, milyen kár, hogy nem tudom már elmesélni neki! Ebben az álomban együtt mentünk a tavaszi réten, kis dombokon, valószínűleg Kisorosziban. Álmomban is tudtam, hogy meghalt, ezért alig akartam elhinni, hogy ott van velem. Úgy ment előttem, mintha vezetne, de a lába nem érintette a földet, szinte szárnyalt, a hosszú ruhája lobogott mögötte a lenge szélben. Nem szólt hozzám, nem is fordult hátra, nem figyelte, hogy megyek-e utána, én meg kapkodtam a lábam, hogy utolérjem, csak nehéz volt, mert nem volt cipő rajtam, és a lábam folyton belesüppedt a homokba, de nem érdekelt, így is boldogan loholtam utána, nehogy elveszítsem…

Megismerkedésünk idején készült a kisgyerekeknek szóló és veszteségekkel foglalkozó ismeretterjesztő könyve, az Élet és halál titkai. Regionális kutatásokat is indított a gyász rítusainak összegyűjtésére, magyar és erdélyi barátok is segítettek ebben, illetve a gyászolók álmainak elemzését foglalta össze az Együtt az eltávozottal című könyvében. De a szakmai könyveken kívül egymás után jelent meg a Kit szerettem? Mit szerettem?, illetve a Kit siratok? Mit siratok? című ikerkönyve a Jelenkor Kiadónál. Nem sokkal azután jött az Ideje az öregségnek, ami először hangoskönyvként jelent meg, és csak utána évekkel maga a könyv. És mert annyira jól együtt dolgoztunk, innentől kezdve nem is volt megállás, a könyvek sikerén felbuzdulva jött a többi. Mint a Karácsonyi utazás is (egy erdélyi rokon temetésének története, amit annak idején a férjének adott át életanyagként, de végül Miklós nem használta fel). Aztán az Egész lényeddel című esszékötete, ami ugyancsak nagy siker lett. Jóval korábban, Kisorosziban említette először nekem, hogy milyen régóta szeretne a szerelemről, pontosabban az égi és földi szerelemről írni egy könyvet, mert szerinte ugyanúgy szeretjük Istent is, mint a szerelmünket, hogy ez a kettő azonos tőről fakad. Az az ötlete támadt, hogy az ő könyve mellett írjunk mi ketten, a két generáció is a tapasztalatainkról egy szerelemkönyvet, egymással levelezve. És amilyen képmutató voltam és próbáltam őt lebeszélni, annyira nem tudtam az invitálásának ellenállni. Ebből a levelezésből született a Befejezhetetlen című közös könyvünk második része, az első rész pedig az ő felfogását és összehasonlító elemzését tartalmazza.

Alaine fáradhatatlannak tűnt. A kora, a betegségei, az időszakos kórházi kezelések ellenére egymás után akarta megvalósítani a terveit, én pedig örömmel segítettem. Mintha ő maga igazolta volna a tanítását: az a dolgunk a világban, hogy alkossunk, hogy kihozzuk magunkból a legtöbbet. Elképesztő energiával diktálta és javította a már kinyomtatott szövegeket, jókat derült az elírásokon. Az utolsó években tartott attól, hogy talán nem marad elég ideje, ezért a naplóval együtt egyszerre több könyvet is diktált. Tudta, látta, hogy a meghalásban is vannak különbségek, ezért fontos, érdemes felkészülni rá, nyíltan beszélni róla, és elrendezni a dolgainkat. Tudatosan készült a sajátjára, mindent előkészített, a halotti ruhától kezdve az utolsó vacsoráig, le is diktálta, hogy minket, a barátokat és a környezetét is felkészítse. Mintát akart adni az olvasóinak is. A hamvasztó koporsóját is előre megvette, a hálószobájában tartotta, és figyelte a hatást, ki hogyan reagál, ezzel is segítve, nézzünk szembe azzal, hogy mi is meg fogunk halni, nem kell annyira félni tőle. A naplódiktálást a legnehezebb időkben sem hagyta abba, és 2007. június közepéig beszámolt a combnyaktörése utáni élete minden részletéről. A megrendítő vallomásokból született a Nem trappolok tovább című könyve. Igaz, voltak még további, nem sürgető, de tervezett kutató-elemző és ismeretterjesztéssel kapcsolatos munkái: a living will, az élő végrendelet, a kórházi búcsúztatás, sőt egy hospice-kézikönyvet is megírni, a gyásszal, a rítusokkal többet foglalkozni, de ezt meghagyta a tanítványainak.

A férjével folytatott levelezésükkel (A bilincs a szabadság legyen) is szeretett volna még foglalkozni, és akart a barátokkal is interjúkat készíteni, hogyan emlékeznek Miklósra. Sőt a gyermekkorát is meg akarta írni, amit már jóval korábban elkezdett, és amiből át is adott lediktált részleteket (Gyermekkorom).

A szüleimen és rajta kívül kevés embert ismerek, aki hasonló hatással volt-van az életemre. Persze, hogy hiányzik, de akkor előveszem valamelyik könyvét, vagy felidézem, ahogy jön elém az előszobában, kitárt karjaival. Vagy ahogy elköszönt tőlem a diktálás után: „Jó éjszakát, Annácskám!”. Nem túlzás, nekem ő volt a Niagara-vízesésem, a „Mennydörgő víz”, ahogyan a vízesést az indiánok elnevezték.

Ablonczy Anna (Annácska) művelődésszervező, szerkesztő 

A cikk első részét itt olvashatjátok el a Nyugati tér blogon.