Alaine és Annácska – egy barátság története (1. rész)


Ablonczy Anna írása a Nyugati tér blognak

Egy hűvös őszi nap délutánján találkoztam először Polcz Alaine-nel. Igaz, két hónappal előtte már láttam őt Farkasréten, a férje, Mészöly Miklós temetésén, de ő nem látott engem. Nem is tudta, hogy ott vagyok, annak ellenére, hogy közel egy éve már gépeltem a naplóit, amit magnóra diktált. Alaine a kazettákat tudatosan egy közvetítőre, az egyik barátnőmre, Angyal Nórira bízta, aki temetősként a gyásztanfolyamát korábban elvégezte, és a hospice-os munkákban is részt vett, együtt jártak vidéki előadásokra, beszélgetésekre. Alaine meg is magyarázta, miért van szüksége az ismeretlen gépíróra: hogy a személyes ismertség ne zavarja a teljes őszinteségben. Mészöly Miklós súlyos betegségének utolsó időszaka volt ez. Aztán a férje halála után rádöbbent, a saját dolgai mellett az ő hagyatékának elrendezésében is segítségre lesz szüksége, mert az olyan hatalmas és úgy zúdul rá, akár a Niagara-vízesés. És mert hirtelen nem jutott eszébe más, úgy döntött, legyek ez a valaki én, Ablonczy Anna, ha már a naplói gépelésével úgyis eléggé be vagyok avatva a legbensőbb dolgaiba.

Polcz Alaine és Mészöly Miklós (Szebeni András fotója)

Megismerkedésünkkor Alaine 79 éves volt, régóta nyugdíjas, én pedig ötvenéves múltam, köztisztviselőként dolgoztam, főiskolára jártam. Idős kora ellenére mégis ő volt az, aki új fejezetet nyitott, új lendületet hozott az életembe: a lényével, a terveivel, az energiáival! Beszélgetéseink közben hamar kiderült, hogy én sajnos a munkájáról keveset – és azt a keveset is csak a naplókazettákból – tudok, a tetejébe még a könyveit sem olvastam. Ehhez képest a férje, Mészöly Miklós könyveit irodalomkedvelő olvasóként már régóta ismertem és kedveltem. Úgy láttam, Alaine ezt a hiányosságomat egyáltalán nem vette a szívére, inkább örült a Mészöly-érintettségemnek, milyen jó, hogy lesz valaki a közelében, akivel majd Miklósról és a könyveiről is tud szót váltani. Nem is volt szükség hosszabb időre, hogy egymást megismerjük, mert valahogy egyből működött minden.

Alaine a Mészöly-hagyatékon kívül a saját terveivel, könyveivel is akart még foglalkozni. A naplóiban többször említette, hiába nyugdíjas, a kutatások, az egyéni terápiák, a hospice-feladatok és a Mészöly-hagyaték gondozása mellett mennyire nincs ideje, pedig úgy szeretne még könyveket is írni, például egy öregségkönyvet. Mire én a következő alkalommal már úgy mentem hozzá, hogy az addig diktált naplóiból kiválogattam az öregségre vonatkozó részeket, lett is egyből vagy 90 oldal. Kinyomtattam, és letettem az asztalára, íme itt van egy alap, ezt már „gyerekjáték” lesz javítani és hozzádiktálni. Alaine-t meglepte, ugyanakkor motiválta is, hogy ilyen „alkotó” módon is tudtunk együtt dolgozni. Izgalmas, inspiráló fejezet kezdődött mindkettőnk életében. Csak amíg nekem az ő szuggesztív személyisége, a munkája jelentette az új fejezetet, Alaine-nek az, hogy a férje halála után egyedül maradt. Többször írta a naplójában, hogy mennyire más egyedül élni, és a gyásza mellett milyen felszabadító érzés egy kicsit újra örülni az életnek. Hetente kaptam tőle egy-két kazettát, a kazetták mellé a könyveiből is egyet-egyet. Legelsőként a Macskaregényt adta a kezembe, ami elbűvölt, aztán az 1991-ben az év könyvének választott Asszony a fronton című önéletrajzi regényét, amit csak kis szünetekkel tudtam elolvasni, annyira megrázott. „A háború nem könnyű. A házasság sem.” Hogy volt képes ezt túlélni, sőt így megírni? Ehhez a lélek merészsége és nyitottsága kellett. Utána jött a Rend és rendetlenség, Az életed, Bíró Berta, meg a halállal kapcsolatos könyvei, azaz jöttek volna, de a Meghalok én is? című könyv után olyan nehéz lett a szívem, hogy a könyvei olvasását kis időre abbahagytam. Alaine nem is erőltette, tudta: a téma nehéz, és idő kell az elfogadásához.

Akik olvastak már Polcz Alaine-könyvet, tudják, talán többet ér, mint egy terápia. Mintha leülnél vele beszélgetni. Őszinte, közvetlen, humoros és bölcs. Mindig van benne valami kapaszkodó vagy ötlet, amire éppen szükséged van. Ha szomorú vagy, megvigasztal, tanácsot ad, ha jókedved van, megsokszorozza. Úgy szembesít a dolgaiddal, az életeddel, a félelmeiddel, hogy azt hiszed, magadtól jöttél rá valamilyen megoldásra. Alaine eredeti módon, ízesen fogalmazott, élete fontos része volt az írás, mégsem tartotta magát írónak. De a kritikáival a férje sem akarta elvenni a kedvét, mert ugyanakkor tetszett is, amit a felesége írt. „Mindig irigylem, ahogy gondolkozol. Csuda dolgokat tudsz gondolni, látni. És mindig a legegyszerűbbet, ijesztően egyszerűen. Ez az igazi. Minden komplikáltság gyanús.” – írta Miklós az egyik, 1959-ben írt levelében (lásd A bilincs a szabadság legyen című kötetben).

Ablonczy Anna (Annácska) művelődésszervező, szerkesztő

A cikk folytatását már olvashatjátok a Nyugati tér blogon.