Utazás az életem körül: Lucia Berlin és a nézőpontok


Az évtized 10 legjobb novelláskötete közé választotta a Literary Hub a Bejárónők kézikönyvét, a 2004-ben elhunyt Lucia Berlin posztumusz, 2015-ben kiadott válogatott történeteit (magyarul 2017-ben, Bíró Júlia fordításában olvashattuk). Az Alaszkában, 1936-ban Lucia Brownként született író életében összesen 76 elbeszélést publikált, haláláig három novelláskötete jelent meg, a Bejárónők kézikönyve hatalmas nemzetközi siker, több mint 20 nyelven olvasható. „Az ember azt kívánja, bárcsak Berlin tovább élhetett volna, hogy láthassa saját reneszánszának kezdetét” – fogalmaz Jonny Diamond, a Literary Hub főszerkesztője. Ha még nem olvastad a Bejárónők kézikönyvét, csak a Publishers Weeklyt idézhetjük, mert szerintük „Berlin talán az egyik legjobb író, akiről még soha nem hallottál”. Augusztus 14-én megjelenik az Este a paradicsomban, melyben újabb történeteket és a szerző memoárját is közreadja a Jelenkor Kiadó. A kötet fordítója, Lukács Laura írt Lucia Berlinről és az új könyvéről a Nyugati tér blognak.

Lukács Laura írása a Nyugati tér blognak

Lucha, Maria, Laura, Maya, Jane, Cassandra (!), Clare vagy Maggie? Vagy egyszerűen csak „én” vagy egy nőnemű „ő”? Igen, a felsorolt nevek és névmások mögött mind Lucia Berlin lakik, csak máshonnan nézve, más élethelyzetben, dráma előtt, közben vagy után, dráma nélkül, lírain, szárazon, ironikusan vagy gótikus-regényesen, sokszínűen, mégis, mindig önmagával azonosan, össze nem téveszthetőn.

A magyar olvasó a Bejárónők kézikönyve című, válogatott elbeszéléskötetből ismerhette meg Lucia Berlint. Lenyűgöző vele tartani sürgősségi osztályon, elvonón, rehabilitációs központon, mosodán át, viszontlátni hőseit egyetemi kollégium háztetőjén, egyházi iskolában, tárgyalóteremben, fogdában, vitorláson, orvosi rendelőben és még sok más helyszínen, reménytelennek látszó, mégis felemelő, humoros, végtelenül szomorú vagy megrázó, hétköznapin drámai helyzetekben.

Lucia Berlin (1936−2004) életében 76 elbeszélést publikált, ebből a Bejárónők 43-at tartalmaz, joggal tekinthetjük reprezentatív kötetnek. Lucia nem volt életében ismeretlen, de bestseller csak halála után 11 évvel, a 2015-ös amerikai kiadás jóvoltából lett. (Életművének sorsa némileg hasonlít John Williamsére, akinek zseniális Stonere először 1965-ben jelent meg, mégis csak a 21. század első évtizedében lett világhírű). A Bejárónők sikere után érthető, hogy az olvasók az életmű többi részét is meg akarták ismerni, mely kívánságuk 2018-ban nagyrészt teljesült, és így lesz ez hamarosan nálunk is. És milyen szerencse. Így újra fölfedezhetjük őt, ha tetszik, még egyszer újra, csak más megvilágításban.

2018-ban Isten hozott idehaza címmel megjelent Lucia Berlin töredékes memoárja (utolsó munkája volt, és csak 24 éves koráig jutott el benne; nem tudta befejezni), sok fényképpel és egy csokor válogatott levéllel, amely nagyjából a memoár időszakát öleli fel. Ugyancsak 2018-ban jelent meg az Este a paradicsomban című novelláskötet, benne 22 novellával, amelyek hátborzongató módon egészítik ki a Bejárónők írásait, és kölcsönösen megvilágítják egymást mind a memoárral, mind a levelekkel. A Jelenkor Kiadó ezt a két kötetet készül − fordításomban és egy kötetben − hamarosan megjelentetni.

Lucia Berlin írásai saját, élménydús és földrajzilag is változatos életéből táplálkoznak. Ő maga szinte minden novellájában színre lép, sokszor egyes szám első személyben, leplezetlenül, máskor másik név mögé bújva (a fenti lista nem teljes), harmadik személyben, néha név nélkül. Ritka az olyan novella, amelyben ne lenne jelen és ne lenne főszereplő, de legalábbis fontos szereplő. Alteregói könnyen felismerhetők (nem is cél a rejtőzködés), de aki kicsit elveszetten olvasta a Bejárónőket, annak jó hírem van: most sokkal többet fog érteni, mert a memoár és az új novellák bevilágítanak az eddig homályos zugokba, támpontokat adnak.

Kérdés, hogy jó-e ennyire jól informált olvasónak lenni. Válaszom: remek! Nem kell attól tartani, hogy minél többet tudunk a szerzőről, annál nehezebb lesz a szépirodalmi lényeget látni benne − ellenkezőleg: műhelytitkok tárulnak fel. Megesik, hogy az egyik kötet novellája ott ér véget, ahol a másik kötet novellája elkezdődik, vagy ugyanazok a motívumok többször, búvópatakként visszatérnek; ugyanazt a történetet úgy is el lehet mondani, hogy egészen más történetnek tűnjék. „Túlzok, összekeverem a fikciót a valósággal, de soha nem hazudok”, mondja Lucia egyik hőse. Mark Berlin (Lucia legidősebb fia) pedig így ír az Este a paradicsomban előszavában: „Mama igaz történeteket írt; nem feltétlenül önéletrajziakat, de olyanokat, amelyek vele is megtörténhettek volna. Családi történeteinket, emlékeinket lassan átformázta, kicsinosította, és olyannyira megszerkesztette, hogy már nem tudom, mi történt valójában.” De írja ezt is: „Az a helyzet, hogy ha el akarnám beszélni Lucia történetét, még az én szemszögemből is (akár tárgyilagos, akár nem) mágikus realizmusnak hatna. Egyszerűen senki nem hinné el.”

Lucia Berlin, Jeff és Mark Acapulcóban, 1961
Fotó: Buddy Berlin (© 2018 Literary Estate of Lucia Berlin LP)

Lucia Berlin töredékes visszaemlékezései kora gyerekkorának bányavárosaiban kezdődnek (Idaho, Kentucky, Montana), elidőznek El Pasóban (Texas), ahol kislányként a háborús éveket töltötte, és ahol megélte az időrendben első, szívszorongatóan szomorú és szép novellák „alapanyagát”. Ezután a chilei Santiagóba megyünk (Lucia bányamérnök apja ott kapott munkát); itt töltötte serdülő éveit, megtanult spanyolul, nagyvilági életet élt, és itt határozta el, hogy író lesz. Chilei témájú az Este a paradicsomban kötet Andado: gótikus románc története, amely ezer színével-szagával a markáns cselekményszál mellett hangulatában is megkapóan idézi meg ezt a világot (a kötet egyik leghosszabb és legjobb elbeszélése; Lucia regénynek is megírta, de azt sajnos megsemmisítette).

A memoár Új-Mexikóban (Albuquerque, Alameda, Santa Fe) folytatódik, ahol Lucia első házasságát kötötte, két gyermeket szült, elvált, újra férjhez ment, tanult, tanított, olvasott, zenét hallgatott, megismerte Edward Dornt (azt a költőt, aki talán a legnagyobb hatással volt rá, és akihez – és feleségéhez – a kötetben szereplő levelek nagy többségét írta), és megélte az Este a paradicsomban novelláinak egy részét. A következő állomás New York, nagyszerű novellák ihletője, majd Mexikó és egy új szerelem, a harmadik házasság következik. A memoár önmagában is kész regény, a levelekkel és a fényképekkel együtt tökéletes háttér a novellákhoz.

És itt, a novellákban ismerünk rá a Bejárónők írójára, erre a sokféle, mégis rögtön azonosítható hangra. Vannak hosszú novellák, vannak féloldalasak. Költőiek és szárazak, nyersek. Leírók, mívesek és párbeszédesek. Szinte mindegyik azonnal beszippant, rohamléptekkel ragad tovább. (Lucia gyorsan írt, mert mire tollat vett a kezébe, már készen volt a fejében a hetek óta érlelődő, gondolatban sokszor átírt elbeszélés.) A helyszínek és a témák változatosak: Texas, Chile, New York, Új-Mexikó, Franciaország, Kalifornia, Mexikó; felkavaró serdülőkori élmény, felbomló házasság, anyaság, nyomasztó és szürreális családi karácsony, egy hosszú repülőút állomásokkal, bikaviadal és halálkultusz Mexikóban, két lerészegedő exfeleség, dialízisközpont, a háttérben tragédiával, elvonó, egy drogkereskedő halála, meggyilkolt barátnő. „Gyakran főszereplőként tekintek egy helyre, városra vagy házra”, mondta Lucia, és a kettő – ami történik és ahol – valóban elválaszthatatlan.

A novellák messzebb terjeszkednek, mint a memoár (és a levelek). Nemcsak gyerekként és fiatal nőként, hanem érett, sőt korosodó asszonyként is elénk lép Lucia. Harmadik válása után négy gyerekkel egyedül próbált megállni a lábán; 1971 és 1994 között Berkeley-ben és Oaklandben élt (az utóbbi öt novella színhelye). Volt középiskolai tanár, telefonkezelő, kórházi osztályon recepciós, takarítónő, orvosasszisztens, alkoholista; 1991–92-ben sok időt töltött rákban haldokló húga mellett Mexikóvárosban. Felsorolni is sok lenne, hány helyen lakott. Mozgalmas életének változó szempontú lenyomatai az új kötetben olvasható novellák.

Lucia Berlin (Oakland, Kalifornia, 1975.)
Fotó: Jeff Berlin (© 2018 Literary Estate of Lucia Berlin LP)

Lucia Berlin fordítása embert próbáló feladat; nemcsak az elmondhatatlanul sok reália (tárgyak, ételek, műsor-, könyv- vagy dalcímek, korabeli médiaszereplők, bikaviadal-szakszavak, New York vagy Oakland földrajza, vályogházak, kátránypapír tetejű házak, fal nélküli házak, dialízisgépek…) miatt, hanem a változatos regiszterek miatt is. A Bolyongás a Louvre-ban párbeszédek nélküli, szépen megformált, komplex irodalmiságát sokkal „könnyebb” volt visszaadni, mint az első látásra egyszerűbbnek tűnő, sok párbeszédet tartalmazó Feleségeket, vagy a Berlinre oly jellemző rendkívül tömör hasonlatokat, metaforákat, különös megszemélyesítéseket, egy-egy pillanat brutalitását, egy töredék jelentőségét, egy látvány vagy emlékkép költői megragadását. A ki nem mondott „de”-ket és „hanem”-okat, a sorsfordító, éles részleteket. A nézőpontok változását, a múlandóság állandóságát, a leheletfinom iróniát.

De nagy kaland. Fordítóként, olvasóként is. Aki ismeri a Bejárónőket, annak is. Aki meg nem, annak pláne! A legjobb persze, ha valaki az új kötettel kezdi, aztán el- vagy újraolvassa a Bejárónőket, hogy fölfedezze a kapcsolódási pontokat, visszatérő, már-már zenei motívumokat. Csehov (Lucia egyik eszménye) tömörséget és együttérzést várt el az elbeszéléstől. Hemingway azt mondta, írni csak akkor tud az ember, ha élt is. Lucia mindkét író elvárásainak tökéletesen megfelel.