Dmitry Glukhovsky az új regényéről, a gyűlölet vírusáról és a koronavírus-járványról
A posztapokaliptikus Metró-trilógia világhírű szerzője, Dmitry Glukhovsky a nemrég magyarul is megjelent új regényében, a Posztban egy járványt ír le, illetve annak hatásait; s bár ezzel nem pályázhat a „Ki tudta a legjobban megjósolni a koronavírust” verseny első helyére – mivel a Poszt járványa egészen másfajta –, azért megkérdezték erről is. A szerző a Novaja Gazetának adott hosszú interjút, ebből közlünk részletet.
– Nem félelmetes önnek, hogy a Poszt című regényének cselekménye, melyben egy szörnyű vírus támad Moszkvára, a szemünk előtt valósul meg?
– A vírus, amely a Posztban Moszkvát fenyegeti, nem biológiai – ez olyan őrület, amellyel az emberek szavakon keresztül fertőzik meg egymást, látszólag értelmetlen szövegekkel: veszetté válnak tőlük, és ezt a veszettséget adják át másoknak. Ez a „vírus” a gyűlölet, amellyel olyan könnyű megfertőzni másokat – különösen amikor te megad is rémült vagy, és mindenki meg van rémülve körülötted, mert egyszer csak széthullik a világ, amelyet megingathatatlannak hittél…
– Az irodalomnak sikerült újra megjósolni az események katasztrofális menetét, vagy a katasztrófáról szóló regények nagy száma az elmúlt időben csak tükrözte a világ állapotát és aggodalmait?
–Az irodalom mindig is igyekezett reflektálni a múltra és a jelenre, s egyúttal előre jelezni valamit a jövőből… Azt hiszem, így vagy úgy, de már minden lehetséges jövőszcenáriót leírtak vagy megjósoltak, különösen az emberiség összeomlását. Mit lehet tenni, az emberek szeretik az apokalipszist. Mert az apokalipszis elvarázsol. Különösen a gazdag időkben nő meg az érdeklődés iránta – miközben a nagy háborúk után épp ellenkezőleg: a futurológia életigenlővé és vigasztalóvá válik. Teljesen normális jelenség, hogy az utóbbi években, amikor soha nem látott mértékben nőtt a világgazdaság (ami Oroszországban poshadt stabilitásként csapódott le), egyre szaporodtak az apokaliptikus várakozások. Oroszország különben is mindig megrázkódtatásokon keresztül létezik, és a köztük lévő évtizedekben próbál felocsúdni a sokkból. Az, ahogy mi mindig várjuk a világ végét, nem holmi hipochondria, hanem történelmi emlékezet és keserű tapasztalat eredménye. Az apokalipszis része az életciklusunknak…
– Képesek-e bármiféle nemzetközi szervezetek komolyan befolyásolni az események menetét a jelenlegi helyzetben?
– Látjuk, hogy mindenben, ami a vírus elleni védekezést illeti, a világ közösségének koordinálásával és informálásával az Egészségügyi Világszervezet (WHO) foglalkozik – vagy legalábbis próbál foglalkozni; még ha nem túl hatékony is a munkája, de azért a jelentéseire mindenki figyel. Az államok első reakciója mindenesetre a veszély tagadása volt, a második az elhatárolódás: újra megjelentek, szinte egy pillanat alatt, a nemzeti határok, amelyek évtizedeken át mintha csak egyre fakuló vonalak lettek volna a térképen. És aztán már a tartományok, sőt a városok köré is réges-rég nem létező határokat húztak. A pestis elől mindenki bezárkózik, falak nőnek ki a földből ott, ahol valamikor – még ha több száz évvel ezelőtt is – megálltak a frontvonalak. Nálunk azonnal bezárkózott Csecsenföld, bebábozódott Tatárföld, Olaszországban az észak elválik a déltől, Spanyolországban még tisztábban kirajzolódtak a határok az autonóm régiók között.
A vírusrészecskéket nem láthatjuk, de látjuk az embereket, akiket a vírus megfertőzött, és akik azt tovább terjesztik. Stigmatizáljuk őket, gonosz szándékokat tulajdonítunk nekik, újból feléled bennünk az idegenektől való félelem. Mintha a vírus valamiféle megszállottság volna, amely elsősorban azokat sújtja, akik nem hasonlítanak ránk. Már nemcsak a higiéniai és epidemiológiai megfontolásokról van szó, hanem félelemről, bizalmatlanságról és babonákról is. Először a kínaiaktól akartuk elzárni magunkat, aztán az olaszoktól, aztán mindenkitől, aki nem mi vagyunk, minden nemzetek fölöttitől, és így tovább: egészen a saját udvarunkig és lakásunkig.
De a vírus határok fölötti, és nem válogat. Nincsenek kiszemelt áldozatai és érzelmei, ez lényegében csak egy matematikai algoritmus (ha erről bővebben olvasnál, ajánljuk korábbi cikkünket Alessandro Vespignani könyvéről), egy lélektelen mechanizmus, amelynek csak mi tulajdonítunk érzelmeket. Vannak alapadatok, vannak változók – az egy vírushordozó által átlagosan megfertőzött emberek száma, a súlyos esetek aránya, a halálozások mértéke abban az esetben, ha a súlyos szövődményektől szenvedő betegek nem jutnak időben megfelelő orvosi ellátáshoz. Ezen túl: különböző emberek, különböző államok, a tudatosság és a fatalizmus különféle kevercsei, a vallásosság és a higiéniai fejlettség más-más szintjei, az államba vetett bizalom, az országban uralkodó rend… Mindannyiunkat tesztel ez az algoritmus – megmutatja a gyenge pontjainkat. A betegek és a halálos áldozatok száma már nem magától a vírustól függ, hanem az államtól, a társadalomtól, az emberek közti kapcsolatoktól, vagy attól, hogy miben hisznek.
A járvány nem az egyetlen baj. A félelem, a bizalmatlanság és a harag újjászüli a babonás gondolkodást és a primitív hitekkel való néphülyítést. De ez csak az első, állatias, érzelmi reakció. Utána kell hogy jöjjön a józan gondolkodás és annak megértése, hogy épp a vírus határok fölötti természete miatt, épp azért, mert a vírus nem válogat, az ellene folytatott küzdelemnek az emberiség közös ügyévé kell válnia. A mai világ nem létezhet zárt határok körülményei között. Vagy visszasüllyedünk a huszadik századba, vagy egyesítjük erőinket – részben azért, hogy legyőzzük a vírust a legszegényebb országokban is, ahonnan máskülönben az visszatérne hozzánk –, és akkor továbbléphetünk a jövőbe.
M. Nagy Miklós fordítása