Alighanem A bánat egy tollas állat (fordította Totth Benedek), valamint a Booker-díjra jelölt Lanny (fordította Falcsik Mari) című könyveket jegyző angol írónak, Max Porternek köszönhetjük az idei PesText egyik legjobb hangulatú, legemlékezetesebb beszélgetését, amelyet fordítója, Totth Benedek folytatott vele. Porter fesztelensége talán nem is meglepő, hiszen mindkét művére igaz, hogy bár traumatikus élményekkel – egy anya elvesztésével, egy kisfiú eltűnésével – szembesül az olvasó, ám a kollázs technikájára emlékeztető, egyszerre lírai, prózai és drámai hatást keltő szövegeket a szeretet, az élet és a játékosság többszólamú hangja hatja át. Max Porter A bánat egy tollas állatban megidézett Ted Hughesról, falusi üzenőfalakról, a szerkesztői munkáról és a cancel culture veszélyeiről mesélt az őt kérdező Orosz Anna Ninának.
– Művészettörténetet tanultál az egyetemen, egy darabig könyvesboltban dolgoztál, majd a könyvkereskedelem kiadói oldalát is kitanultad: hét évig voltál a Granta szerkesztője, majd főszerkesztője, és olyan szerzőkkel dolgoztál együtt, mint Patrick deWitt, Sarah Moss vagy Afényességek című lenyűgöző regény szerzője, Eleanor Catton, a Booker-díj történetének legfiatalabb díjazottja. Nem túlzás azt mondani, hogy úgy ismered a könyves szakmát, mint a tenyeredet. Áldás vagy átok egy ilyen karrier egy író számára?
– Az egyik legfőbb oka annak, hogy megírtam az első könyvemet, A bánat…-ot, épp az volt, hogy rádöbbentem: annyira lefoglal a kiadói karrierem, hogy semmi kreatívat nem csinálok, és ez megmérgezi az életemet. Nem rajzoltam, nem festettem, nem alkottam semmit, állandóan csak e-maileket írtam és mások írásait olvastam. Tudatosítottam magamban, hogy az alkotás hiánya előbb-utóbb megbetegít. Nem merném kijelenteni, hogy a könyvesbolti, majd a szerkesztői karrierem felkészített volna az írói pályára. Kezdetben meg voltam győződve arról, hogy túl sokat tudok erről a világról. Tudom, mennyit érnek a könyvek, milyen példányszámban fogynak, mennyibe kerül az előállításuk. Azt is tudtam, milyen cinikusan tudnak zajlani azok a kiadói megbeszélések, amelyek egy-egy kiadandó könyv értékéről folynak. Ezért sokáig éppen, hogy el kellett felejtenem mindazt, amit a könyvkiadásról és -kereskedelemről megtanultam. Vagy legalábbis élesen különválasztanom ettől a saját írói munkámat, amit szörnyen természetellenesnek éreztem. Szinte felzabálta a lelkemet, hogy miközben a könyvemen dolgoztam, főszerkesztőként a napjaim azzal teltek, hogy mások írásait kellett elutasítanom. Amit gyűlöltem. Mert mégis milyen alapon teszek így? A kapitalizmus által diktált logika szerint? Vagy filozófiai alapon? Mindent sajnos nem lehet kiadni, különösen nem annál a kiadónál, amelynek a főszerkesztője voltam, mivel elég markáns kiadói profillal rendelkezik, és olyan szempontok alapján kellett döntenünk a kiadásról, hogy egy mű ne legyen túlságosan bestseller vagy túl krimiszerű, de azt is mérlegelnünk kellett például egy koreai szerzőnél, hogy van-e már az általunk kiadott írók között másik koreai.
– Han Kangra gondolsz? Képzeld, az ő műveit is a Jelenkor adja ki, akárcsak a te könyveidet.
– Hát ez nagyszerű! Csodálatos pillanat volt az életemben, amikor már íróként könyvvásárokon vettem részt, találkoztam a szerkesztőimmel, és megkérdeztem tőlük, olvasták-e a Növényevőt. Egy idő után egyre több helyen bukkant fel a neve. Ő az az író, aki miatt néha azt érzem, hogy hiányzik a kiadói munkám. Különleges szerző, rajongok a műveiért. Mindazonáltal, egy jó írónak tisztában kell lennie a könyvkiadás működésével. Nem lehet naiv, de nem is írhat kizárólag piaci alapon. Sokat kell tudnia, és aztán ennek a nagy részét el kell felejtenie.
„Rengeteget dolgozom fiatal írókkal, és rájöttem, a legjobban azt szeretem, amikor megvilágítok nekik valamit, ami utat mutat nekik.”
Ezért is nyugtalanít az, amit a piac sugall egy írónak: üljön egy szobában, zárt ajtó mögött, és írjon egy új könyvet, kizárva a külvilágot. Ez azonban borzasztóan veszélyes. Ennek az ajtónak mindig nyitva kell állnia, ahogyan az alkotás, a kreativitás különböző formái között is szabad átjárásnak kell lennie. Az engem ért hatások, legyen az egy lefirkantott rajz vagy épp egy miniatűr könyv, amit ma reggel vásároltam a szállodám melletti antikváriumban, ugyanannyira fontosak a könyvem szempontjából, mint az, amikor a laptopom előtt ülök. Ma már nem foglalkoztat, hogy amit írok, abból publikálható szöveg lesz-e, de ehhez ott kellett hagynom a kiadói munkámat, mert addig mindent egymástól elkülönülő, mesterséges kategóriákba szortíroztam: a munkámat, az íráshoz végzett kutatómunkát és az olvasmányaimat, azokat a könyveket, amiket szórakozásból olvastam. Ezért is éreztem felszabadító boldogságot, amikor felmondtam, és ott hevert előttem az üres papír. Ezt a második könyvem, a Lanny megjelenésekor tehettem meg, mert már előtte is rengeteg felolvasókörúton vettem részt, ráadásul nem sokkal korábban költöztem el a családommal Londonból, és őrültségnek tűnt tovább folytatni mindkettőt.
– Ezek szerint a Lanny írásakor még Londonban éltél? Annyira aprólékosan és hitelesen ábrázolod ezt a Londonhoz közeli angol falut, az ott élőket, akik kórusként szólalnak meg a történetben, és a mindent látó, halló és érző, a hely szellemeként is értelmezhető Dead Papa Toothwortot (Falcsik Mari fordításában Fogacsán apót), hogy megesküdtem volna, már sok-sok éve egy ehhez hasonló helyen élsz.
– A könyvem írásakor még nem költöztünk el abba a faluba, de amikor a Lanny megjelent, már ott éltünk, és a falu lakói közül rengetegen tűnődtek azon, vajon ők szerepelnek-e a könyvben. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy akárcsak Lanny, én is egy faluban nőttem fel, nagyjából másfél órányi távolságra Londontól. És azt sem tagadom, hogy miközben a történeten dolgoztam, sok faluba ellátogattam, és csak hallgatóztam. Fontos volt, hogy demográfiai szempontból hiteles legyen a könyv. Tudnom kellett, ki dolgozik a kocsmában, milyen bevándorlók élnek ott, vannak-e például lengyelek, vagy sem, milyen drogokat használnak a fiatalok, vagy hogy milyen gazdálkodás folyik a településen. Nem számít, mennyi kutatómunkát végzel, ha beleírsz egy olyan mondatot, hogy „Gyerünk, csapjuk ki a teheneket a legelőre”, azonnal mesterkéltnek fog hangzani. Ha viszont elmész egy ilyen helyre, és csak hallgatod az ottaniakat, sokkal valószínűbb, hogy egy ilyen mondatot fogsz hallani a szájukból: „Szomjan halok, mikor hozod már az italomat?” Egyszer ellátogattam egy faluba, és a falu üzenőfalát böngészve felfigyeltem egy kifüggesztett üzenetre, amelyen ez állt: „A csütörtöki harangozás Bella térde miatt elmarad.” Majd alatta kézírással: „Semmi baja a térdemnek.” Annyira szimbolikus centruma volt ez az üzenőfal a falu lüktetésének. Dead Papa Toothwort (Fogacsán apó) fétise a hallgatózás, ezért íróként muszáj volt távolságot tartanom ezektől az emberektől. Szerettem volna, ha a falu mulatságos, ám szeretetteljes hangon szólal meg. Nem akartam kegyetlen lenni hozzá. És ha a Lanny írásakor ebben a faluban éltem volna, túlságosan nyugtalanított volna, hogy elárulom az emberek bizalmát, ahogyan az is, hogy a könyvem realista regénynek fog hatni.
– Káprázatos a Lanny műfaji gazdagsága, a történetben megszólaló hangok sokszínűsége, és az a színdarabszerűség, ami a kötet harmadik részében érződik a legerősebben. Vannak olyan irodalmi előképek vagy szerzők, akik hatottak rád?
– Nem is annyira könyvek, mint inkább a kollázs technikája hatott rám. Megszállottja vagyok a kollázs hatásmechanizmusának, vagyis annak, ha egy kép mellé odateszünk egy teljesen más képet, és a két kép reakcióba lép egymással a nézőben. Ez volt a célom ezzel a könyvvel is: hogyan érhetem el azt a lüktetést, hogy az olvasó maga döntse el, ki is valójában Lanny, milyen hely ez a falu, ahol él. Ami pedig a színdarabszerűségét illeti, épp mielőtt elkezdtem volna a Lannyt írni, A bánat… színházi adaptációján dolgoztam. Ezért is éreztem szükségét annak, hogy a Lannyben semmiféle leírás ne legyen, hogy minden „regényszerű” dolgot elhagyjak, annak érdekében, hogy az olvasó képes legyen saját maga életre kelteni a történet drámaiságát. A színháznak elképesztő erőt kölcsönöz az azonnaliság élménye, és szerettem volna, ha a Lanny is ezt a hatást tükrözi. Olyan vagyok, mint aki bekötött szemmel tapogatózik, és ha valamit gyengének, cinikusnak, közhelyesnek, öncélúnak érzek, vagy nincs benne semmi eredeti, akkor figyelmen kívül hagyom. Nem foglalkozom a különböző címkékkel, különösen azokkal, amelyeket a piac diktál, nem érdekel, hogy az alkotásom vers, esszé, gyerekkönyv vagy képzőművészeti alkotás.
– Első könyved, A bánat egy tollas állat egyik mitikus szereplője Varjú, aki az anya halála után magára maradt családnak, az apának és a két kisfiúnak segít a gyász feldolgozásában. Hogyan viszonyulsz Ted Hugheshoz, akinek Varjú-verseiből inspirációt merítettél? Változott ez az elmúlt években, amióta újabb és újabb dolgok derültek ki a kapcsolatáról Sylvia Plath-szal?
– Elfogadtam, hogy én is változhatok. Pár éve olvastam Sylvia Plath naplójának második kötetét, aztán egy levelét, amit a pszichoanalitikusának írt valami szörnyűségről, amit Ted Hughes tett vele, és arra gondoltam: „A rohadt életbe, most egy darabig nem olvasok semmit Ted Hughestól.” Mindig is úgy gondoltam, nem kell egész életünkben képesnek lennünk arra, hogy különválasszuk a művészt a magánembertől. Ha nem akarsz Michael Jackson-számokat hallgatni amiatt, hogy milyen ember volt Michael Jackson, szíved joga. De ha egy kedd reggel úgy ébredsz, hogy Michael Jacksont akarsz hallgatni, ahhoz is jogod van. Szóval egy időre szünetet tartottam Ted Hugheszal. Nemrég azonban felkért egy egyesület, amely többek között Ted Hughes szülőházának is gondját viseli, hogy legyek a patrónusuk, így újra belemerültem a világába. Csodálatos műveket alkotott, hihetetlen, mennyire megelőzte a korát például azzal, ahogyan az ember által végzett természeti pusztításról gondolkodott. Ted Hughes egy olyan ökológiai gondolkodásmódot keresett, amely megfér az ősi, őshonos gondolkodás mellett, de összeegyeztethető azzal, ahogyan ma élünk. Egy zseni volt. Döbbenetesen jó prózát írt. Elképesztőek a levelei, a gyerekkönyvei. Nem tartozom azok közé, akik szerint helyénvaló dolog leírni egy írót azért, amit tett. Szerintem nincs annál csodálatosabb és izgalmasabb, mint amikor kapcsolatba lépünk egy majd’ harminc éve halott költő műveivel, és olyasmit találunk benne, ami mozgásba hoz bennünk valamit, amit a saját életünkre tudunk vonatkoztatni. Ki ne vágyna erre? Nyugtalanítónak találom a cancel culture jelenségét, ha valakit tiltólistára teszünk, vagy elnémítunk, mert ez oda vezet, hogy manapság a közmegegyezés szerint elfogadott erkölcsiség, politikai állásfoglalás és érzelmek szempontjából rendkívül sekélyes pozícióból alkotunk. Ezért válik minden annyira egyformává. Minden alkotás ugyanúgy néz ki, ugyanúgy hangzik, árad belőlük a rémület, márpedig, ha egy műalkotásnak a rettegés az alapja, soha nem lesz jó. Ezzel a kultúránk szó szerint kinyírja magát.