Regényeidben gyakran szerepel a magyar történelem, mint a nemrég a Libri Kiadónál megjelent Szívlekvárban is. A magyarok sok esetben abba a hibába esnek, hogy a múltat – a Kádár rendszert például – egy színben (valaki túl jónak, valaki túl rossznak) látják, mintha hiányozna az a képességünk, hogy olyan távolságra legyünk a saját történelmünktől, hogy azt a saját valóságában észlelhessük. Lehet-e változtatni ezen, nem-e reménytelenül elrontott az egész? Mert ahány ember, annyi történelem és történelem-értelmezés létezik.
Őszintén remélem azért, hogy a regényeimben nem a történelem, hanem emberek és sorsminták szerepelnek. És a magam részéről tán nem is annyira az árnyaltabb történelemfelfogást, s ezzel együtt a jelenünkre történő okosabb reflektálást hiányolom a magyar hivatalos és nem hivatalos beszédből, a hétköznapjainkból, mint az oldalra lépés, a humort, a mosolyogni, netán nevetni tudás képességét. Értem ezt egyébként a nemzetet naponta megmentő hivatalos nyilatkozatokra éppen úgy, mint a műalkotásokra, s az irodalomra is. Remek dolog, hogy szügyig állunk a sorsfordulókban, bástyák vagyunk és kapuk, nyitogatjuk egymásnak Európát és Ázsiát, folytonosan belerettegünk a ránk visszanéző szakadékba, csakhogy mindeközben Hašek, Örkény, Kafka és Hrabal néz vissza ránk szinte minden kapualjból. A Kádár-rendszer elhallgatásokra és hazugságokra épített groteszk világa épp annyira nem volt előzmény nélküli, mint ahogyan nem az a mostani éltünk abszurditása. A mostani napjaink még mindig a Kádár-rendszerben gyökereznek.
A Szívlekvár című regény azért akar pimasz lenni, azért játszik a magyar történelemmel, a történetmondás lehetőségeivel, hogy megpróbálja kizökkenteni az olvasóit is a nemzedékek óta taposott járatokról. Aki tud nevetni, vagy legalább mosolyogni, játszani, az nem csak a játék komolyságát ismerheti fel, de meg kell, hogy érintse az empátia és a tolerancia is. Márpedig, úgy látom, ez a kettő súlyosan hiányzik a történelmet konstruáló akaratunkból éppen úgy, mint a mindennapi létezésünkből. A Szívlekvárban egy nagypapa mesél történeteket a család legifjabb sarjának, jelesül azért, mert növekedésre akarja bírni a sajnálatosan aprócska gyermeket. Mindegyikőjüket Magyarnak hívják, azaz: ez a regény, ha úgy tetszik, arról szól, hogy a múltból felhozott történetek révén a legkisebb Magyar a legnagyobb Magyar lesz. Pontosan 240 cm… Aki figyel a kimondott szavakra, a történetekre, aki a világ állapotáról hall beszámolót, az nem maradhat ugyanolyan, mint előtte volt. Ez persze csak játék, igaz, nem mellékes játék ebben a regényben. Olyan pimaszság, amivel arról akarok beszélni, hogy sokkal szabadabban, sokkal nyitottabban kellene szólnunk nem csak a múltunkról, de a mostani napjainkról is. Ha ezt nem tesszük meg, annak az utánunk jövők látják majd a kárát. Sőt, már szenvedik is, azt hiszem. Ahogy a Szívlekvár egyik történetében mondja a nagyapa: „ha nem tudod, milyen a pokol, akkor honnan tudhatod, hogy nem oda akarsz kerülni”? Vagyis, hogy akár a múltunkat, s még inkább a jelenünket illetően a megismerés és elmondás aprómunkája nem spórolható meg.
A teljes interjú itt olvasható: http://bit.ly/17zBk9d