„Hirtelen minden cél világos és egyértelmű, nincs idő semmi lényegtelenre. Magamra, a munkámra és a barátaimra kell koncentrálnom. Nem kell több óránként a híreket figyelnem. Nem kell a politikusok ígérgetésével vagy a globális felmelegedéssel törődnöm” – írja a 81 éves Oliver Sacks Saját életem című esszéjében. Sacks 2015 februárjában tudta meg, hogy a szemén talált melanóma, amit először 2005-ben diagnosztizáltak, áttéteket okozott a máján. A közvélemény ebből az írásából értesült, hogy a világhírű ideggyógyász professzor, tucatnyi méltán népszerű könyv szerzője gyógyíthatatlan rákban szenved. Oliver Sacks éppen öt éve, augusztus 30-án hunyt el, manhattani otthonában, barátokkal körülvéve.
Csontos Erika írása a Nyugati tér blognak
A karcsú Hála című kötet – Dedinszy Zsófia fordításában – Sacks utolsó két évében írt „négy utolsó énekét” tartalmazza, sorrendben: Higany, Saját életem, Az én periódusos rendszerem, végül Sabbath. A halállal való szembenézés és kibékülés derűsen elementáris darabjai ezek. És az élet mélységes, hálás szeretetéé.
Higany című írásának tanúsága szerint az 1933-ban született Sacks 79 évesen még kirobbanó egészségnek örvendett, naponta szenvedélyesen úszott, zongorázott, és boldog izgalommal várta, hogy végre 80 éves legyen, mert 94 évet élt apja azt mondogatta neki, hogy számára élete legélvezetesebb évtizedei közé tartoztak a nyolcvanas évei.
Rám a legnagyobb hatást a Hála kötetből a záróesszé gyakorolta. A Sabbath eredetileg az ortodox zsidó családba született szerző halála előtt két héttel jelent meg a The New York Timesban. Ebben az írásban beszámol arról a megrázó családi jelenetről, amikor apja kiszedi belőle, hogy a fiúkhoz vonzódik. „Undorító vagy, bárcsak sose születtél volna meg” – reagál fia homoszexualitásának kiderülésére vaskalaposan vallásos anyja. Nem csoda, hogy a 18 éves fiú búcsút mond Angliának.
1960-ban Sacks Los Angelesbe költözik. Az UCLA neurológiai osztályán dolgozik gyakorló orvosként, az „élet értelmét” keresve és ennek hiányát tapasztalva magányos hétvégéin rákap különböző drogok kipróbálására, az LSD-től az amfetaminokig. Az amfetaminfüggésből akkor gyógyul ki, amikor végre úgy érzi, hogy értelmes munkát végezhet egy bronxi kórházban. Ottani élményei ihlették később az Ébredéseket.
Gyakorló migrénesként számomra érdekes adalék, hogy legelső könyvét éppen a migrénről írta. Azt már Hallucinációk című kötetéből tudtam meg, hogy Sacks saját migrénje is szerepet játszott abban, hogy úgy döntött, neurológus lesz. És már praktizáló neurológusként hívta fel a figyelmet arra, hogy az orvostudomány szemlélete meglehetősen stigmatizáló. A szokatlan látomások megtapasztalása nem feltétlenül pszichiátriai zavarra utal, és nem szabadna ezeket az élményeket eleve patologizálni. Némi túlzással szinte mindenki hallucinálhat: a látáskárosult vagy akár teljesen vak emberek, a halláskárosultak, az epilepsziában szenvedők; és egy-egy migrénes rohamot megelőzően is lehetnek fénylő, cikcakkvonalas „látomásai” az érintetteknek.
Sacks tucatnyi könyvének többsége magyarul is megjelent. Jellemző stílusára a novellaszerű jelenetezés, nem idegen tőle a humor, az irónia, és találó mottókkal, irodalmi idézetekkel, filozófiatörténeti kitekintéssel keres párhuzamokat. Az Ébredések esetleírásainak egyes motívumaiból Robert De Niro és Robin Williams főszereplésével nagy sikerű, emlékezetes film készült. Az Antropológus a Marson című kötet címadó írása az autizmussal élő tudósról, Temple Grandinről szól. A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét címmel kiadott orvosi történetekből Peter Brook is merített, a darabot 1993-ban mutatták be Párizsban.
Sacks nemcsak bizarr, ritka neurológiai betegségek, deficitek és túlműködések plasztikus megjelenítője, hanem „az identitás neurológiájának” megteremtője: „Ahhoz, hogy az emberi alanyt – a betegség sújtotta, szenvedő, küzdő embert – helyezzük ismét a középpontba, a puszta esetleírásnál jóval mélyrehatóbb elbeszélést kell létrehoznunk: csak az ilyen narratívában jelenhet meg a »micsoda« mellett a »kicsoda« is, a betegség fizikális meghatározottságából kiemelkedő valóságos személy” – írja fenti munkájában.
Orvosként bizonyos értelemben nagy mázlija volt a saját neurológiai betegségeivel – később mindegyiket megírhatta. A Fél lábbal a földön című könyve teljes egészében saját témát dolgoz fel. 41 éves korában egy hegyi gyalogtúrája közben baleset érte Norvégiában: egyik lába súlyosan megsérült, és mászva-araszolva tudott csak lefelé indulni. Plasztikusan ábrázolja utolsónak vélt órái megrázó élményét, az idő, az emlékek különös összesűrűsödését. Az utolsó pillanatban hegyi vadászok megmentik, a közeli kórházba szállítják, ahol szakszerűen ellátják. Újabb fordulat: Sacks úgy érzi, mintha a lába többé nem lenne az övé: „úgy láttam, hogy ez a végtag élettelen remekmű, mint valami látványos viaszmodell egy anatómiai múzeumban”. (Széky János fordítása) Humorára jellemző, hogy az utószóbanazt javasolja olvasóinak, gerincvelői érzéstelenítésben olvassák a művét, mert akkor kellőképpen át tudják érezni, hogy ő akkor mit és hogyan nem érzett… Egy kivételes íráskészségű szakember örökíti meg tehát e neurológiai regényben saját lába abszurd „elvesztését” és „megtalálását”.
Halála a szerencsétlen hegyi gyalogtúrán karnyújtásnyi közelségbe került, mivel senkinek sem szólt, hogy sétálni indul. Oliver Sacks valódi haláláig azonban még majd újabb 41 év telik el. A neurológia és a pszichiátria professzora 2015. augusztus 30-án hunyt el.