Angela Murinai Mikor feltámad a szél című kötetével folytatódik a Libri Kiadó Saját Szoba Könyvek-sorozata, amely olyan személyes, női perspektívából elbeszélt történeteket gyűjt egybe, amelyek témájuk súlyosságával és keresetlen őszinteségükkel megrendítenek és továbbgondolásra késztetnek minden olvasót. A Mikor feltámad a szél egyszerre szól veszteségről, családról, gyökerekről és örökségről, elmúlásról és túlélésről.
Angela Murinai írása a Nyugati tér blognak
Bizonyára sokan emlékeznek arra, mikor 2016 júliusának egyik reggelén bármelyik televíziót kapcsolták be vagy internetes hírportálra kattintottak, mindenütt arról beszéltek és írtak, hogy Máltán, Gozo szigetén egy tizennyolc éves magyar fiú eltűnt a tengerben. Az egész ország azt találgatta, mi történhetett. Sokan sajnálkoztak, szomorkodtak az események okán, szurkoltak, hogy mielőbb előkerüljön a fiú. Beleborzongtak, mikor eszükbe jutott, mit élhet át a családja ezekben a napokban. Mind ezt tesszük, ha valami különösen megrendítő tragédiával találjuk szembe magunkat. Elképzeljük, milyen lehet átélni, és hálát adunk, amiért nem ránk mért ekkora csapást a sors. Hogy nem a mi gyerekünk az a fiú.
Az én gyerekem volt. Mi voltunk az a család, én voltam az a nő, az az anya, aki akkor elvitte a három fiát nyaralni erre a kicsiny szigetre, azt remélve, hogy olyan élményt tud nekik ott adni, ami örökre meghatározza majd az életüket. Nos, a terv sikerült. A legidősebb fiú meghalt, a család többi tagja pedig életre szóló traumát cipel azóta is magával.
Egy másik világba léptünk át azon a délutánon. Ennek a másik világnak van egy finom, áttetsző burka, valami szelíd tompaság, mely a legvidámabb, legboldogabb, legfényesebb pillanatainkat is bevonja. 2016. július 14-én számunkra egy másik élet kezdődött.
Most, évek múlva megírtam azt, ami akkor történt, és azt, hogy mit okozott az életünkben, milyen felismeréseket hozott azután bennem. Leírtam ezt a történetet négy évvel a tragédia után, és igyekszem általa a világról is mesélni.
Azóta írok, amióta írni tudok. Azóta mesélek, amióta a szavakat ismerem. Kicsi lány voltam, mikor nagyapámnak hosszan és mély beleéléssel előadást tartottam a méhek titkos életéről, miközben az esti mécsvirágok között sétáltunk a sötétedő határban. Később kis, csíkos füzetekbe írtam rövid történeteket, kitalálmányokat a magam szórakoztatására, majd mikor tizennégy éves koromban apám egy gyönyörű, üres könyvet hozott haza nekem, akkor belevágtam a naplóírásba (amit kisebb-nagyobb megszakításokkal azóta is csinálok). Sok évvel később, mikor az internet beköltözött a világunkba, az elsők között voltam, akik blogot kezdtek írni. Volt belőle talán öt is az elmúlt húsz évben, ezek közül az utolsó, a most is működő, és a leginkább értékesnek tartott oldalam a Gumiszoba, amit hét évvel ezelőtt hívott életre a harag, a társadalom működése fölötti csalódottság, a politikai elégedetlenség, a nőkkel szembeni számtalan igazságtalanság.
Talán meg is elégedtem volna azzal, hogy a saját felületemen publikálom a gondolataim, ha 2016-ban nem történik meg az a katasztrófa, ami aztán az egész életemet átírta. Mikor a fiam váratlanul meghalt, szintén naplót írtam arról, ami velünk történt, és a fájdalomról, ami akkor a belsőmet marta. Addigra már megtanultam, hogy számomra az írás a legjobb terápia, segít a gondolataim és az érzéseim rendszerezésében, kordában tartja a tudatomat. Azt is éreztem, hogy valami olyan nem mindennapi helyzetben vagyok, a lélek olyan mély és rejtett bugyrában, olyan belső folyamatokon megyek keresztül, és olyan különleges kapcsolatban vagyok az akkor már halott gyerekemmel, amire nem biztos, hogy emlékezni fogok akkor, ha a fájdalom elviselhetővé válik. Fontosnak tartottam ezeket az érzéseket azonosítani, megfogalmazni, leírni, hogy később majd fel tudjam őket idézni.
Gozo, ez a kicsiny sziget teljes szívvel és támogatással állt mellénk a bajban. Mikor a fiamat megtalálták, és visszamentünk, hogy elintézzük a hivatalos ügyeket és eltemessük őt, egy meseszerű történetet szőttek körénk az ottaniak. A történet fókusza a fiam volt, és a vágy, hogy a fájdalmunkat enyhítsék. Szereplői jóságos királyok, manók, tündérek, útmutatók, varázslatok és sugallatok. Az a néhány nap, amit a szigeten töltöttem, teret adott, hogy méltó módon tudjak még időt tölteni a fiam utolsó itt maradt lélekfoszlányaival, és útjára tudjam őt engedni. Katartikus és megrendítő időszak volt, melyben volt lehetőségem találkozni azzal a szeretettel és elfogadással, amelyre mindannyian egész életünkben vágyunk.
Bár Gozo mélyen vallásos és az én segítőim is hívő keresztények, én mégsem tértem katolikus hitre, de nagy inspirációt kaptam ahhoz, hogy a hithez, élethez, halálhoz, túlvilághoz való viszonyomat átgondoljam, és újraértelmezzem.
Öt év telt el azóta. Ezt az öt évet is végigírtam. Ha ma megnézem a fiatalkori naplóimat, az első blogjaimat, a hét évvel ezelőtti Gumiszobát vagy azokat a naplókat, amiket akkor, a baleset utáni időszakban vezettem, elmondhatom, hogy a sok évtizednyi írás tulajdonképpen folyamatos tanulás volt, melynek köszönhetően mostanra alkalmassá váltam ennek a történetnek a megírására. 35 évnyi fejlődés, sok-sok elolvasott könyv, még több összegyűjtött élmény, emlék, képek, amelyek a fejemben élnek, a képesség arra, hogy elmélyülten és örömmel tudjak dolgozni, mind arra voltak jók, hogy felkészüljek ennek a nagyon fontos könyvnek a megírására.
A Mikor feltámad a szél mégsem csupán a gyászról szól. Olyan könyvet szerettem volna írni, ami az élet olyan kérdéseire is választ keres, melyeket időről időre mindannyian felteszünk magunknak. Kérdéseket a halálról, a véletlenekről és a kiszámíthatóságról, az anyaságról, az emberi kapcsolatokról, a szeretetről, a hitről és az élet értelméről.
Mindezekre a kérdésekre én egyféle választ adhatok. Az olvasó, miközben a könyvet lapozza, megismeri ezeket, és egyben lehetőséget kap arra, hogy a saját válaszait is megkeresse, megtalálja. Talán megáll olykor az olvasással, és eltöpreng azon, ő mit gondol ezekről a kérdésekről.
Azt remélem, hogy a Mikor feltámad a szél többször olvasós könyve lesz majd sokaknak, hiszen – ahogy mondani szoktam – amíg lesz ember, aki ezt a regényt olvassa, addig a fiam is itt lesz köztünk. Azt is remélem, hogy erőt adó, és támogató könyv lesz. Bármily furcsának tűnik, én valójában az életről írtam ezt a könyvet. Arról, hogy az élet csodálatos misztérium, melynek minden pillanata számít, és fontos. Talán azok a pillanatok leginkább, amelyek a legnehezebbek.