Palkó Katalin nekrológja a Nyugati tér blogon
Zeneként hallotta-érezte a szöveget, felelte a lánya, Zsuzsi este a telefonban, válaszul arra a kérdésemre, mi volt anyád titka, hogy mindig tudta, érezte, mikor nem kell belenyúlni, ha szokatlan, a helyesírástól, a nyelvhelyességtől eltérő megoldásokat látott a szövegben. Egyszerűen érezte, értette, hogy az ott úgy van jól. Mert szerette, amit csinált, szeretett olvasni, és értőn olvasott, és legfőképpen azt szerette, ha a könyv rendben van. Imádta a munkáját. Meg is mondta: „Ha nem dolgozhatnék, beleőrülnék.”
Úgy két évvel ezelőtt, amikor még papíron olvastunk korrektúrát, felhívott, hogy kész van, bemegy a kiadóba, és leteszi a portára a pakkot. Akkor épp sokfelé túrtak-fúrtak, villamospótló stb., ha nem bánja, mondtam, beugrom hozzá a levonatért, ne bumlizzon át Pestre, nekem is egyszerűbb, a szomszéd kerületben lakom, felpattanok a 17-es villamosra, és már ott is vagyok. Ó, az nagyszerű lenne, mondta Mari, de nem félsz a kutyáktól? Nem félek, feleltem. Aztán ebből a „beugromból” egy nagyon kellemes, bő háromórás, kávézós beszélgetés lett nemcsak könyvekről, hanem a világ dolgairól általában. Jókat nevettünk, meg persze dühöngtünk is, ha a közélet került szóba. Bíborka kutya is hegyezte a fülét, meg-megszimatolt, komilfónak talált, és időnként felpattant mellém a kanapéra, hogy vakargassam-simogassam kicsit.
A kilencvenes évek közepén találkoztam Marival. Valamiért a Magyar Könyvklubban jártam egy – mint akkor kiderült, közös – ismerősnél, ő mutatott be Marinak azzal, hogy ha valamit nem tudsz, kérdezd meg Györke Marit. És a későbbiekben valóban, ha valamit nem tudtam, megkérdeztem Györke Marit. Mert bármit meg lehetett tőle kérdezni, nála nem volt hülye kérdés. Türelmes volt, és végtelenül precíz, de soha nem vaskalapos. Olykor megtárgyaltuk az egyes könyveket, ő is elmondta, hogy milyennek találta. Szerette a fajsúlyos műveket, és nagyon szellemesen tudta elmondani a véleményét a gyengébb szövegekről is.
Marival mindenki szeretett dolgozni. Ő volt az etalon. Biztonságban éreztük magunkat. Mert tudtuk, ha ő olvas utánunk, akkor az a szöveg tipp-topp lesz.
Mióta beköszöntött ez a rémes covid, olykor a munkán kívül is beszéltünk telefonon, és gyakrabban váltottunk e-mailt – hogy vagy, remélem, elkerült a vírus, hogy bírod a bezártságot. Tartotta magát, soha nem volt panaszkodós. De azért érezni lehetett, mert csak nagyon finoman utalt rá, hogy bár hozzá van szokva a home office-hoz, ez most egészen más, és időnként rátör a félelem, de bizakodik, hogy egyszer csak vége lesz. Nem adta jelét, hogy valami nagyobb baj lenne.
Megszámlálhatatlan könyv viseli a keze nyomát, még ha nem szerepel is a neve a kolofonban, mert régebben nemigen tüntették fel az olvasószerkesztőt/korrektort. És még mennyi, de mennyi könyv várt volna rá!
Most már nem hívhatjuk fel, nem kérdezhetjük meg, hogy ezt vagy azt hogy írjuk, segíts, lécci, és többé már nem fogja kipofozni a korrektúráinkat. De az biztos, hogy sokszor eszünkbe fog jutni, és gondolatban számtalanszor feltesszük majd a kérdést: „Vajon mit mondana erre Györke Mari?”