Megtanulni az élet szeretetét


Egyszer egy kutya címmel jelent meg Beregi Tamás új regénye. A szerzővel inspirációiról, fordulatos szerzői életútjáról és a kötet különleges témaválasztásáról is beszélgettünk. 

– Nagyon változatos írói pálya áll mögötted: álnéven írt fantasyk, viccesen szociografikus regény a pesti buliéletről, viktoriánus kori történelmi-misztikus nagyregény, a korai számítógépes játékokat bemutató könyv. Honnan ez a változatosság?

– A látszat ellenére vannak belső kapcsolódások a témák között. A fantasyket leszámítva mindegyik könyvemet erős személyes élményanyag inspirálta, vagy annak és a képzeletnek egyfajta összefonódása. Előző regényem, a Noctambulo például Angliában töltött éveim, ottani utazásaim élményeiből és a sokéves kutatómunka elegyéből született. Az Egyszer egy kutyánál eleinte kicsit bajban is voltam, hiszen egy nagyon személyes történetet kellett eltávolítani magamtól, fiktívvé tennem, úgy, hogy közben mégis hiteles maradjon, ami néha már-már skizofrén alkotói állapotot eredményezett.

Az irodalmi karrier alapja ma nagyrészt a brandépítés: ha hasonló témákról írsz, hasonló stílusban, hasonló mondanivalóval, akkor leszel te a nagy megmondóember, és akkor tudnak berakni az irodalmárok egy megfelelő kategóriába, az eladók pedig feltenni a könyvesbolt megfelelő polcára. Engem valamiért mindig más és más témák foglalkoztatnak, és azokhoz próbálok formát találni. Az új témák feltárása, a kutatómunka legalább olyan izgalmas, ha nem izgalmasabb, mint maga az írás. De ugyanennyire izgalmas számomra a kész – vagy akár a még alakuló – szöveg és az illusztrációk organikus kapcsolata: az Egyszer egy kutya esetében például már az írás korai fázisában rátaláltam Kumi Obata grafikusművész munkáira, és attól kezdve mindig azokkal együtt képzeltem el a regényt. A szerteágazó témáknak persze megvan az a hátrányuk is: mindig más közönséget kell megtalálnod, és talán nem is fogsz tudni soha semmiféle brandet felépíteni. De így minden új könyv új kihívás, és sosem fásulsz bele a munkába.

Az új regénynek mintha ugyanaz a fiatalember volna a főhőse, aki az Egyetleneim narrátora. De közben sokat változott, ugye? 

– Igen is, meg nem is. Az Egyetleneimben a főhőst egyetlen dolog foglalkoztatja: nőt találni, bármi áron – végül észre sem veszi, már maga a keresés vált a céljává. Az Egyszer egy… narrátora ebből a szempontból lenyugodott (persze nem teljesen), most más mániája van, alkotni akar, önmegvalósítani, valami hatalmas nagy dolgot mondani a világról, az életről. Mégis megrekedt valahol félúton – nem csak ebben az alkotói folyamatban, de a gyermek- és a felnőttlét között is. A budapesti bulikultúra ironikus ábrázolása továbbra is jelen van a regényben – de már messze a két évtizeddel korábbi szenvedély. És ez a világ is inkább csak a kutyával átélt élmények ellenpontjaként szolgál. A főhős által átélt trauma aztán sok mindent megváltoztat. Mondanám, hogy az Egyszer egy kutya, amellett, hogy egy kutyaregény, egy felnövéstörténet is, de van benne egy csavar, ami miatt talán mégsem az igazán.  

A könyvet Kumi Obata japán grafikusművész illusztrációi díszítik

– A regény elmagányosodó főhőse egy kutyában lel társra. Mennyire magányosak manapság az emberek, mennyire lehet ennek köze ahhoz, hogy a mindennapjainkra teljesen rátelepedik a technológia, és mi vezet egyre többeket ahhoz, hogy egy kisállatban leljenek társra?

– A kisállatok humanizálása, társként való kezelése régi időkre vezethető vissza. De a múltban ez inkább dekadens arisztokraták, unatkozó versailles-i hercegek és hercegnők hóbortja volt. Junagadh hindu maharadzsáról például feljegyezték: a száznál is több kutyakedvencének külön-külön szobája volt a palotájában, külön szolgálóval és személyre szabott kutyatelefonnal. A herceg 1922-ben többnapos kutyaesküvőt rendezett Roshandara nevű kutyája és egy Bobby nevű golden retriever egybekelése alkalmából. Míg Descartes a 17. században még automatáknak tekintette az állatokat, melyeknek nincs lelkük, a 18–19. századra már nemcsak az őrült arisztokraták, de a hétköznapi ember számára is kezd komoly jogokkal rendelkező, társszerű lénnyé válni a „kisállat”. Tény, hogy soha ennyire nem humanizálták az állatokat, mint a mai világban, és ez nyilvánvaló túlzásokhoz vezet, melyeket a regényem is parodizál.

A világ azt sugallja, hogy minél több ismerősöd van a Facebookon, minél több követőd az Instán, minél több kontaktod a LinkedInen, annál jobban be vagy ágyazva a társadalomba, annál fontosabb ember vagy. Hiába mondják, hogy a technika, ha okosan használjuk, csak egy eszköz, segítség: valahol mégis lustává tesz, és igenis elmagányosít. Eközben azonban alantas módon mégis különféle online eszközöket kínál, épp az általa létrehozott magány enyhítésére. Ez egy ördögi kör. A modern ember talán ezért is vágyik annyira a kutyával való szoros együttlétre, mert az egészen másfajta kapcsolati minőséget hoz, olyat, amelynek a jellemzője az itt és most, a közvetlen jelenlét, a dolgok zsigeri, ösztönös megélése – csupa olyan dolog, ami eltűnt a technika által uralt modern életünkből. Ráadásul a kutyák az önző, narcisztikus, haszonelvű, felszínes társadalom helyett olyan világot mutatnak meg nekünk, amely tiszta, átlátható, önzetlen. Mintha elvesztett gyermeki, jobbik énünkre találnánk rá váratlanul, mintha az élne tovább bennük externalizált formában.

– A regény nemcsak arról szól, hogy egy kutya hogyan változtathatja meg az ember életét, hanem a gyászmunkáról is. Aminek a regényben fontos eleme a halálról és az öröklétről való gondolkodás, sőt a művészi alkotómunka ezzel kapcsolatban. Nem foglalkoznánk eleget a halállal, vagy nem tudunk gyászolni?

– A halál, a gyász a nyugati ember számára évszázadokon át a mindennapok természetes velejárója volt. Az olyan, halállal kapcsolatos rítusok, mint a virrasztás, a gyászruha viselése, a tükrök letakarása, az elhunyt sírhelyének rendszeres látogatása, egyszóval az egész gyászidőszak segített a vezeklésben, elengedésben, majd az újrakezdésben. A modern nyugati társadalomban, ahol a vallás, a rítus, a túlvilágba vetett hit már nem ad sem vigaszt, sem kapaszkodót, sem pedig reményt, a halál olyan dologgá vált, amit muszáj minden eszközzel elmaszkírozni. A temetők a települések szélére szorultak, és magas fallal veszik körül őket, minden évben van egy nap, amikor kötelességszerűen kell vagy kellene letudni, hogy a halottainkra gondoljunk. Ernest Becker antropológus A halál tagadása című könyvében például az egész nyugati kultúrát különféle szimbolikus védekező mechanizmusok alapján elemzi, amelyek egyetlen célja: a modern ember halállal kapcsolatos egzisztenciális szorongásainak leküzdése.  

A szerző és társa
(fotó: Kovalovszky Dániel)

Mindehhez hozzájárul, hogy ma már nincs igazán idő sem gyászolni. Amerikában a munkahelyeken kötelezően három nap fizetett szabadságot kap valaki, aki elveszti közeli hozzátartozóját – utána mindenképp ajánlott visszatérnie a munkába. A rítusok és a közösségi élmények helyét átveszik a Facebook-posztok, amelyek a sok száz könnyező szemmel azt az illúziót keltik, hogy az egész világ osztozik mélységes bánatunkban – pedig ez csak a látszat, és addig tart, amíg ki nem lépünk az online térből.

Ha egy kutyát gyászol az ember, ez halmozottan igaz lehet. Egy pontig elfogadják a gyászodat, utána már nem tudnak mit kezdeni vele: hiszen ez már nem fér bele a normális viselkedés kereteibe. Olyanoktól is megkaptam ezt, akiket közel éreztem magamhoz. Ha másra nem is jó egy ilyen trauma, arra talán igen, hogy az ember feje kitisztuljon, lássa, kik veszik körbe őt. Az Egyszer egy kutya hőse maga is belezuhan egy ilyen sötét szakadékba, amiből csak nagyon nehezen tud kimászni. De ez a regény nagyon is életigenlő, tele van humorral, szeretettel – és remélem, akad benne katarzis is, mert enélkül nincs is értelme alkotni. Egy ismerősömtől hallattam a mondást, hogy az indiánok szerint azért vannak a kutyák, hogy megtanítsanak minket a halálra. De közben arra is szerintem, hogy megtanítsák az élet szeretetét. És ez az az öröm, az a fény, a jelen értékeinek megbecsülése, amit magával tud talán hozni az ember, ha már túl van a gyászmunkán…