Bognár Róbert írása a Nyugati tér blognak
„Óhatatlan izgalommal veszem a kezembe, sietek fellapozni kedves helyeimet. Az ismert szöveg új varázst kap…” Babits szavai a magyar Proustra vonatkoznak, de, azt hiszem, minden „könyves ember” így van vele, amikor először fog kézbe egy erősen várt kötetet, amelynek még friss nyomdaszaga van. Mint a kötet szerkesztője, többször is olvastam Farkas Zoltán Egy gyűjtő arcképcsarnokából –13 portré című könyvének szövegét, láttam képernyőn az oldaltükröt, a szép tiszta tipográfiát (Rochlitz Vera), a mozgalmas-harmonikus borítót (Gerhes Gábor), mégis hasonlíthatatlan öröm megsimítani, megszagolni a könyvet, pergetni a lapokat, érezgetni, hogy milyen a fogása. Aztán ahogy találomra felütöm (naná, hogy a Farkas által rajongva tisztelt Kornai Jánosról szóló fejezetnél nyílik ki!), az újdonság erejével hat rám az oldalpár legrövidebb bekezdése:
„Orbán a parlamenti felszólalásához is Kornai-idézetet keresett, nem székely vagy dakota közmondást.” (248. o.)
Visszalapozok a portré elejére, hogy lássam a szerzőnek mindig oly fontos első mondatot, és ezt találom: „Nem akartam megsérteni.” Eggyel vissza (a deviáns géniusz Liska Tiborhoz): „Bárcsak itt kísértene.” Marjai József a rettegett ügyintéző portréjánál: „Éjjel-nappal árt.” Jó, az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezt nem Farkas mondja, ő csak hatásos felütésként feleleveníti a 70-es évek végi újságírói mondást.
„Minden szövetségesünket becsaptuk.” Ezt már – az arcképcsarnok 13 modelljének neve mellett – a könyvet becsukva, a borítón olvasom, olyan figyelemkeltő idézetek társaságában, mint „Útvesztés történt, és ebből tragédia”, „Az utókor nem hiszi el, hogy ilyen hülyék voltunk”, „Az emberek torkig vannak”, „A kapitalizmusban a dzsungel törvényei uralkodnak, de azok legalább törvények”, „Blöff, blöff, blöff”. Tönkő Vera, a Park Könyvkiadó szerkesztője az alcímeket emelte ki a borítóra, de a hátlapon még arra is jut hely, hogy a szerző meginvitálja portrégalériája reménybeli nézőit. Íme: „Több az anekdota, mint a leleplezés, ám több a tény, mint a minősítés; a portrék nem teljes pályarajzok, többnyire csak jellemző szemelvények. Nem titkolom, kivel rokonszenvezem, kivel kevésbé, de a nézőpontot nem váltogatom. Szereplőim át- meg átlátogatnak egymáshoz, együtt vagy egymás ellen tették, amit.”
Minden írott portréhoz egy-egy portréfotó is tartozik, és a fülön, kicsiben, ott a Farkasé is. Szerzői és modelli minőségben is, hiszen – Lipovecz Iván szavaival – „a hol finom, hol kemény ceruzavonásokkal megrajzolt” arcképek mellett „kevéssé szemérmes önéletírás” is ez a könyv. Senkit ne tévesszen meg a távolba révedő, szelíd tekintet, a szinte mentegetőzve félrebillentett fej, a vonásokat meglágyító mosoly! Farkas Zoltán az egyik legkeményebb szerző, akivel idestova fél évszázados szerkesztői pályafutásom alatt találkoztam. Önmagához is, a kiszemelt riportalanyaihoz is könyörtelen, mondhatni, mindenre képes… vagy majdnem. Ahogy azzal a november 19-ei online könyvbemutatón elbüszkélkedett, Kornai egész életművét megtanulta, hogy a rossz rádiós tapasztalatai miatt megközelíthetetlen tudós szóba álljon vele.
Igen, Farkas Zoltán, tanúsíthatom, úgy felkészül riportjaira, interjúira, tanulmányaira, esszéire, ahogy kevesen, és (nagyon kis túlzással) tökéletességre törekszik. A szerkesztő szemével nézve csak az a baj, hogy a minőség rendszerint átcsap mennyiségbe. A Mozgó Világ szerkesztőségében óriási vitáink voltak, mire belátta, hogy egyik-másik – mégoly fontos – írása nem foglalhatja el a folyóirat egyharmadát. A gyűjtő arcképcsarnokából – 13 portré kapcsán is voltak baráti csatározásaink. „Hát jó, akkor higgadtan tudomásul veszem” – írja például 98 tételből álló levelezésünk március 16-án kelt e-mailjében, május elsején pedig megelőző csapás gyanánt figyelmeztet: „hatalmas anyagom van, nem ment könnyen” (mármint akkorára – szerintem még nagyon hosszúra – rövidíteni az éppen aktuális fejezetet).
A már említett könyvbemutatón az egyik résztvevő, Simor András külön csoportba sorolta azokat, akikhez „Zoli érzelmileg kötődik, akiket szeret vagy imád… Döbbenetes volt Esterházyról az a pár oldal, hogy milyen meghatóan, odaadással ír róla.” Más szóval Farkas Zoltán született rajongó. Az a legelső emlékem róla, hogy 1984 májusában tíz centivel a föld fölött lebeg boldogságában, mert – kijátszva az akkor érvényes szigorú szabályokat – két nappal a könyvhét hivatalos megnyitása előtt sikerült megszereznie a Kis magyar pornográfiát.
FARKAS ZOLTÁN huszonöt esztendőt töltött el a Magyar Rádióban szerkesztőként és riporterként, majd egy röpke kitérő után húsz évet a HVG-ben. Esszéit, tanulmányait, elemzéseit idestova harmincöt éve közlik a folyóiratok.