Lehet még egyszer haskötőd


Benedek Ágota Rumbarumbamm című könyve egy stand-up comedy gigekre épülő Y generációs napló, nyers, szókimondó stílussal, abszurd humorral fűszerezve. Ágota kézirata váratlanul robbant be a Libri Kiadó életébe. Vajon hogyan élte meg ezt a kiadóvezető? És mit szólt a közös munkához az eszelősen különc szerző? Betekintés a kulisszák mögé Gyuricza Eszterrel és Benedek Ágotával.

Gyuricza Eszter írása a Nyugati tér blognak

Úgy kezdődött, hogy kaptam egy továbbított e-mailt, hogy érdekelné-e a Libri Kiadót egy kézirat. Biztos mindenki találkozott már olyan eladóval, aki undok arckifejezéssel gyanakodva méregette, amikor az üzletbe lépett. Valahogy én is így vagyok a kéziratokkal: először mindent bizalmatlanul szemlélek, ami kézirat formájában kerül elém. Kiindulópontom, hogy bárki, aki papírra veti a gondolatait, azt remélve, hogy azok a szűk családján kívül mások számára is érdekesek lehetnek, eleve gyanús.

Az e-mailben ráadásul nem is egy szöveg, hanem egy link érkezett. Rum… Rumbarum… Rumba-micsoda? Legalább háromszor futottam neki a blog címének, mire végül sikerült keresztülvergődnöm a betűsoron, pedig elég sokat és sokféleképpen olvasok (tudok betűről betűre, elütések és helyesírási hibák után kutatva; tudok időspórolós lóugrással; extrém módon oldalanként egy-egy sort olvasva csak, de úgy, hogy az alapsztori összeálljon; fejjel lefelé, visszafelé, gyakorlatilag bárhogy).

Rajtam aztán nem fog ki: Rumbarumbamm. Mondjuk attól még, mert valami értelmetlen, nem lesz mindjárt jó, de nekem mindegy, gondoltam, és rákattintottam az egyik bejegyzésre.

Napfényes nyári reggel volt, a Nyugati téren már javában zakatoltak a pályaudvart ostromló légkalapácsok, visítottak a flexek, a kintről beszűrődő kakofónia pedig kiemelte a home office következtében kihalt emelet csendjét.

Szerencsére.

Így senkinek nem kellett magyarázkodnom, hogy ugyan mit vihorászok egyedül az irodámban. Mert először csak mosolyogtam, de idővel hangosan fel-fel is nevettem, ahogy összevissza kattintgattam Ágota bejegyzései között.

Gyuricza Eszter, a Libri kiadóvezetője és Benedek Ágota

Ez a nő őrült, vagy inkább őrülten vicces, és nagyon szeretnivaló. Én legalábbis a kézirat végére nagyon megszerettem. Először úgy tűnt, semmi közös nincs bennünk. Én például mindig is jó kislány voltam, az általános iskolában is szépen a vonalra, nem pedig két vonal közé írtam, ahogyan Ágota; nem beszélek csúnyán (legalábbis mások előtt igyekszem moderálni magam); és hogy mást ne mondjak, sosem jönnék össze valakivel, aki azzal indít, hogy „mi van, nem szereted a faszt?”. Ezenkívül nem vagyok millenial, inzulinrezisztens, cukorbeteg, hipochonder, s amíg a kézirat miatt meg nem gugliztam, azt sem tudtam, pontosan mit is csinál egy endokrinológus. (Most már persze Doktor Illyés a kedvencem…)

Amikor azonban kiderült, hogy én is DM-es papírzacskóban gyűjtöm a szekrény aljában a kiszanált ruhákat, amiktől azután képtelen vagyok megválni, gyanakodni kezdtem. És bár még sosem érkeztem randira az üres méhem friss és ropogós ultrahangfelvételével, a nőgyógyász ellentmondást nem tűrő „lejjebb” felszólítása ismerősen cseng. És attól tartok, sokszor én is pont ugyanúgy korcsolyázom a szeretteim idegpályáin, ahogyan Ágota… Szóval vannak közös pontok az életünkben.

Működik. Ezt szoktam mondani, ha egy szöveg beteljesíti a küldetését, Ágota szövege pedig működik. Másokkal, de önmagával is kíméletlen, már-már a meggondolatlanságig vakmerő, vulgáris (Ágota eufemizmusával: karcos…) és vicces. Szórakoztató bepillantani Ágota életébe, meglesni az abszurd pillanatokat, és felismerni, hogy a tét nélkülinek tűnő szóáradat és fékezhetetlen agymenés valójában egy okos és érzékeny nő gondolatvilágának manifesztációja.

Benedek Ágota írása a Nyugati tér blognak

DAY 238.

Arról kell írnom, hogy lett egy könyvem. Lehetőleg nem túl őszintén, mert
a) nem lesz több könyvem,
b) a létezőt is bedarálja valaki.
Két-három hangulat között ingadozom.

Az egyik olyan, mint a felirat, amit egyszer a Mechwart ligetnél láttam a villamosmegállóban, a padba karcolva: „Mindentől félek, és állandóan faszságokon gondolkozom.”

Erről nem a könyv tehet, és nem is a kiadó. Ez az egyik alaphangulatom, de kétségtelenül felerősödött az elmúlt két hónapban.

A másik, amikor zuhanyzás után órákon át olyan videókat nézek, amikben kölyökkutyával lepnek meg gyerekeket soha be nem futott popénekesek szomorú számaira, és végül berohadásig ázik át a takaró és a matrac is. Nem tudni, hogy a könnyeimtől vagy a zuhanytól.

A harmadik hangulat az, amikor egyik reggel egy kávézó teraszán odalépett hozzám egy félőrült félhajléktalan (csak félig vagyok nemkorrekt), és úgy köszönt, hogy „Jó reggelt, Beyoncé!”. BAMM.

Tehát érzem én magamat mindenhogy.

Pedig a nehezén már túl vagyok.
Ja, nem, még nem voltam covidos.  
DE kellett már könyvborítóról egyezkednem A Librivel.

„A Libri” – így utalok a kiadó vezetőjére, a PR-osokra pedig néha úgy, hogy a „rabszolgatartóim”, s az egyikük nevét már átállítottam „Gazdám”-ra a Facebookon… Nagyon hálás vagyok nekik, nagyon szeretem őket, muah, muh, pupupu, muahh, szív, szív, szív, szmájli, MUAHH.

Pedig annyiszor voltam legrúzköltőzve a minimál ízlésemmel, mint senki soha, az őrült minden szinonimájával illetnek, és valamiért meggyőződésük, hogy mindenem a káromkodás. Komolyan mondom, ezek a visszafogott, decens nők szinte kifordulnak magukból, ha belépek a toronyirodába…
Nagyon kedvelem őket, muah, muh, pupupu, muahh, szív, szív, szív, szmájli, MUAHH.

De én most csakis a fontos és a legfontosabb tapasztalást akarom átadni ebből az élményorgiából.

Annyit szeretnék csak mondani, hogy ha korábban azt is gondoltad, mert mondjuk feltörekvő író voltál, hogy ITTEN a legtöbb, amit el lehet érni, az a siker meg a hírnév (suttogva: neadjisten pénz), akkor tévedel.

A legtöbb, amit el lehet érni a könyved kiadásának szénsavas folyamatában, az a HASKÖTŐ.

Tudom. Én is úgy értettem először, hogy hasleszorító. De nekem van rá okom. (Leszarom, hogy azt gondolod, hogy tökéletes testem van (…), mindenki az, aminek érzi magát, úgyhogy én Jack Black vagyok ötvenévesen.)

View this post on Instagram

?????OMG OMG OMG OMG?????

A post shared by Berta Flora Benedek ☾ (@nylonspoon) on

A haskötő például arra is jó, hogy eltüntesse (eeh) a borító felületéről azt, amit te nem akarsz ott látni. Mire gondolok? Alcím, szövegbuborékok, plecsnik. Olyasmik, amiktől enyhe tenyérizzadásod van, hogy a borítóra kerülnek, de szükségesek, mert Dzsesszika amiatt veszi meg a könyved a könyvesboltban. És hiába mondod, hogy „de édes kis Libri, hát miről beszélsz, Dzsesszika mindenképpen megveszi”, a Libri nem hisz neked, csak mosolyogva csóválja a fejét, feláll az irodai székéből, közelebb sétál hozzád, csukott szemmel a homlokodra teszi a kezét, mormol valamit, hogy „százalék az Atya, a Fiú, eladási példányszám a Szentlélek nevében, marketing és ámen”.

És hopp, te érzed, hogy beléd rakták az ördögöt, és ettől kezdve flottul megy a munka: „Libri, én mindennel teljesen egyetértek, minden legyen rajta a borítón. Megígérem, hogy soha többé nem kérdezem meg a haskötőt.”

Sóhaj.

Hát figyelj, a haskötő az a minden.
Nem tudom, eléggé hangsúlyoztam-e, milyen jó egy haskötő.
Haskötővel nem félsz, és nem gondolkozol faszságokon. Haskötővel, nemcsak EGY, de MINDEN csöves Beyoncénak lát!

És én nem kaptam.

De téged, aki most arról ábrándozol, hogy egyszer kiadják a könyved, arra biztatlak, hogy ne add fel. Lehetsz te még nagy író, lehet még egyszer haskötőd.

Azt nem tudom megígérni, hogy a te borítód is lehet wc-papírból, mint az enyém.
Mert ahhoz tényleg elviselhetetlenül menőnek kell lenned.
És nagyon kell, hogy szeressenek.
Mint engem a Libriben!!!!!!!!!!!
Muah, muh, pupupu, muahh, szív, szív, szív, szmájli, MUAHH.