Romsics Ignác tavaly megjelent könyve, a Magyar rebellisek történelmünk elmúlt ezer évének 11 lázadó csoportjával foglalkozik, kezdve az utolsó pogányokkal és befejezve az 1989-es rendszerváltókkal. Minden tanulmány három alapvető kérdés megválaszolására törekszik: szociálisan kik voltak, honnan jöttek a rebellisek; miért lázadtak fel; és mit akartak, mire törekedtek. Az 1956-os forradalom hőseire ma Romsics Ignác könyvének részletével emlékezünk itt, a Nyugati tér blogon.
Romsics Ignác: Magyar rebellisek
Az 1956-os budapesti felkelővezérek (részlet)
„Az 1956-os forradalom és szabadságharc központja politikai és katonai értelemben egyaránt Budapest volt. Mindvégig itt működtek a fontos döntéseket hozó központi kormány- és pártszervek, és itt dúltak a leghevesebb, a legtöbb embert magával ragadó és a legtöbb áldozatot követelő harcok. A két és fél hét alatt a fővárosban összesen mintegy kétezer ember esett el, miközben a vidéki városokban kevesebb mint hatszáz, s a falvakban mindössze harminc. A fegyveres küzdelemnek két szakasza volt. Az első a Rádió október 23-án este kezdődő ostromától október 29-ig, a tűzszünet kihirdetéséig, a szovjet alakulatok kivonásának megkezdéséig és az addigi utcai harcosokat is magukba olvasztó nemzetőrségek szervezésének megindításáig tartott. A második szakasz a szovjet hadsereg november 4-én hajnalban kezdődő támadásával indult, és a magyar fegyveres ellenállás utolsó, pesterzsébeti gócpontjának november 11-ei felszámolásával végződött.
Bár a fegyveres harcok Budapest belvárosában, a Magyar Rádió Bródy Sándor utcai épületénél, néhány lépésnyire a Nemzeti Múzeumtól és a Kálvin tértől kezdődtek, a Duna és a Nagykörút által határolt belső kerületekben a továbbiakban csak egyszer ropogtak a fegyverek: október 25-én, amikor a Parlament elé sereglett tüntetőkre a környező épületek tetejéről máig azonosítatlan magyar karhatalmi vagy határőregységek tüzet nyitottak. Egyébként azonban sem októberben, sem novemberben nem ezek a városrészek, hanem a Nagykörút és az úgynevezett külső körút közötti övezetek, elsősorban a VII., a VIII. és a IX. kerület, vagyis Erzsébetváros, Józsefváros és Ferencváros, valamint – kisebb mértékben – az ezekhez északról, keletről és délről csatlakozó külvárosi kerületek – Angyalföld, Zugló, Kőbánya, Kispest, Pesterzsébet, Soroksár és Csepel – váltak a fegyveres harcok színterévé. A Nagykörúton túli pesti oldalhoz, valamint Csepelhez és Pesterzsébethez képest viszonylag „csendes” volt Buda is, ahol a november 4-ei szovjet támadásig a fegyveres felkelőknek egyetlen jelentős bázisa alakult ki: a Széna téri. A harcok hevességének topográfiáját jól mutatja, hogy a megsérült 20 ezer lakás (az összes lakás 4%-a) közül 14 ezer két pesti kerületre, a VIII.-ra és a IX.-re esett; és még inkább az októberi áldozatok száma: a VII. kerületben 70, a VIII.-ban 220, a IX.-ben 110, Angyalföldön 40, Soroksáron 20, Csepelen 30 fő. A budai kerületekre a halottaknak mindössze 10%-a esett, és közülük 30-an a Széna tériek közé tartoztak.
A fegyveres harcok ilyen koncentrációjának három oka volt. Egyrészt az, hogy a támadó szovjet alakulatoknak elkerülhetetlenül az említett pesti negyedeket átszelő utakon – Soroksári, Üllői, Kerepesi, Thököly és Váci út – kellett felvonulniuk. Másrészt az, hogy a viszonylag széles bevezető utak körüli, három-öt emeletes épületekkel szegélyezett VII., VIII. és IX. kerületi szűk utcák kiváló lehetőséget nyújtottak a városi gerillaharcra: a lesből való támadásra, a menekülésre, az elrejtőzésre és az újabb rajtaütésre. Végül, de nem utolsósorban az, hogy az említett negyedek lakóinak túlnyomó többsége olyan szegényes, sőt nem kis mértékben kifejezetten nyomorúságos körülmények között élő munkás és kispolgár volt, akik – veszítenivalójuk nemigen lévén – sokkal könnyebben fogtak fegyvert, és kockáztatták életüket, mint a budai kerületek és a pesti Belváros jól szituált polgárai és értelmiségiei.
Különösen igaz volt ez azokra a részekre, ahol a munkások és kispolgárok között nagy számban éltek a társadalom perifériájára szorult és az erőszaktól egyébként sem idegenkedő lumpenelemek, nagyvárosi vagányok és bűnözők. Az Erzsébetvárosban ilyennek számított a Thököly, a Dózsa György, a Damjanich és a Rottenbiller utca által határolt, háromemeletes, körfolyosós bérkaszárnyákból álló városrész, az úgynevezett Csikágó, amely 1896 és 1898 között épült, s már a két világháború között a nagyvárosi bűnözés egyik melegágyává vált. A Ferencvárosban pedig az Üllői út mentén, Kispest közelében – a mai József Attila-lakótelep helyén – az első világháború után kialakított Mária Valéria-telep, amelynek közel 2 ezer fából vagy téglából épült, minden komfort nélküli, egyszobás barakklakásaiban több mint 10 ezer ember zsúfolódott össze. Végül az ugyancsak a Külső-Ferencvárosban, az Illatos út és a Gubacsi út találkozásánál 1937–1938-ban épült szükséglakótelep, a Dzsumbuj, amelynek 28 és 50 négyzetméteres, szintén minden komfort nélküli lakásaiba annak idején többgyermekes munkáscsaládokat telepítettek, és amely erre az időre a második világháború alattinál is zsúfoltabbá és élhetetlenebbé vált. A háború alatti épületkárok mellett a túlzsúfoltságot elsősorban az okozta, hogy 1945 és 1955 között több tízezren költöztek vidékről a fővárosba, amelynek lélekszáma 1953-ra így 1 millió 740 ezerre emelkedett. Lakáshoz viszont csak kevesen jutottak; a beköltözők többsége albérletben vagy munkásszállón lakott, a legelesettebbek pedig ágyat béreltek. A KSH adatai szerint az albérlők, ágyrajárók és munkásszállásokon lakók együttes száma 1954 nyarán megközelítette a negyedmilliót. A fenti tényezők együttesen magyarázzák, hogy a harcok központjává miért ez a három kerület vált.”