Ülök a teraszon, a nap lassan alábukik, enyhül a forróság. Előttem az asztalon egy pohár whisky, a kezemben könyv. A kettőt egy név köti össze: Ernest Shackleton, a 20. század elejének egyik legnagyobb földrajzi felfedezője. Egy vezető, akinek válsághelyzetekben alkalmazott módszere Shackleton-modell néven mára fogalommá vált.
A könyv, Alfred Lansing A Déli-sark foglyai – Ernest Shackleton legendás antarktiszi expedíciója, lenyűgözően izgalmas. A whisky a Charles Mackinlay & Co. cég Shackleton Blended Malt Scotch whiskyje. Az üveg hátoldalán domborított betűkkel ez olvasható: „I believe it is in our nature to explore, to reach out into the unknown”, azaz „Hiszem, emberi természetünkben rejlik a felfedezés vágya, a kimerészkedés az ismeretlenbe”. A kapcsolat tehát kézenfekvő, de mi áll mögötte?
Az ír Ernest Shackleton (1874–1922) már 1901-ben, 27 évesen járt az Antarktiszon Robert Scott első expedíciójával. Következő útját, a Nimrod-expedíciót 1907-ben már saját maga vezette, ennek során 1909-ben eljutottak az addigi legdélibb szélességi körig. A Déli-sarkot végül Roald Amundsen érte el először 1911 decemberében, Scott-tal versenyt futva, aki csak egy hónapra rá érkezett oda társaival. A visszaúton Scotték mindannyian életüket vesztették.
(fotó: wikipedia.org)
Shackleton 1907-ben, a Nimrod-expedíció során ideiglenes táborhelyet épített a Ross-szigeten, Cape Roydsnál. A kunyhó padozata alá több láda skót whiskyt rejtett el; a Mackinlay glasgow-i desztilláló üzeméből származó finom nedűt 15 évi érlelés után, 1898-ban palackozták. De 1909-ben a visszaút során, ki tudja miért, a whiskysládákról megfeledkeztek.
A Nimrod-expedíció óriási sikert hozott Shackletonnak. A földkerekség (addig elért) legdélibb pontján kitűzték Nagy-Britannia zászlaját, és mindenki épségben hazajutott.
Most jöhetne végre az az expedíció, amelyről Lansing könyve szól, de előbb hadd tegyek egy röpke kitérőt…
Shackleton ugyanis, miután érdemei elismeréséül lovaggá ütötték, európai előadókörútra indult, s ennek során 1910. január 12-én Magyarországon is előadást tartott a Vigadó nagytermében, ezt köszöntőkkel fűszerezett elegáns vacsora követte a Lipótvárosi Kaszinóban. Itt Jászai Mari saját fordításában elszavalta Shackleton Óda a pingvinhez című költeményét. Az eseményről a Pesti Hírlap is részletesen beszámolt A déli sark hőse című cikkében.
Bő száz évvel a Nimrod-expedíció után, 2009-ben egy antarktiszi emlékexpedíció során találtak rá a Ross-szigeti kunyhóra, és benne 11 üveg whiskyre, amelyek érintetlenül feküdtek eredeti csomagolásukban. A –30 Celsius-fok nem ártott meg az italnak, ahogy ezt három, Skóciába szállított üveg gondos kémiai elemzése igazolta. Richard Paterson, a Whyte & Mackay whiskykeverő mestere 2011-ben ízében, színében és tartalmában újraalkotta a drága nedűt, és megszületett a Mackinlay’s Rare Old Highland Malt Whisky. Háromféle minőségű (és árú!) változatban dobták piacra, és ebből került a poharamba a fiaimtól születésnapi ajándékként kapott üvegből. Magyarországon (egyelőre?) ez a whisky nem kapható.
A több mint száz év után újraalkotott whisky
De vissza Lansing könyvéhez: a nemes italt kortyolgatva a viszontagságos úton járó hajósok mindennapjainak magával ragadó ecsetelése és a korabeli fotók visszarepítenek az időben, 1914-be (az expedíció hajója 1914. augusztus első napjaiban futott ki Plymouth kikötőjéből; ekkor már kitört az első világháború). Egy fából készült, gyönyörű vitorlás hajón vagyok, amely a jég fogságába esett. Nincs rádió, nincs GPS, nincs mobiltelefon vagy internet, de még áram sincs a hajón, melynek a neve Endurance (Kitartás). A déli földrészt készülünk átszelni (a Déli-sark elérése már nem cél), de hajónk a tél közeledtével beszorul az egyre sűrűbben zajló jégtáblák közé a Weddell-tengeren, míg végül összezárul körülötte a jégmező. A büszke alkotmányt összeroppantja kíméletlen erejével a jég, a legénységgel együtt az utolsó pillanatban menekülök ki a menthető felszerelést cipelve egy jégtáblára, onnan nézem elkeseredve, hogyan gyűri maga alá hajónkat az iszonyatos jégtömeg. Hónapokig sodródunk, egyik jégtábláról a másikra menekülve vánszorgunk a jégmezőn, mentőcsónakjainkat (egyedüli menekülési eszközünket) vonszoljuk magunk után, míg végül közel két év elteltével az Elefánt-szigetre érkezünk. Kapitányunk öt emberével az egyik csónakon vízre kel, hogy segítséget hozzon. Hónapok múltán térnek vissza, amikor már alig van erőnk, de hátrahagyott tartalékainknak és a kapitányunk szabta szabályok betartásának hála mindannyian élünk. Történetünk ékes példája annak, miképpen élhetők túl gyakran reménytelennek, kilátástalannak tűnő helyzetek.
dr. Korsós Zoltán
(fotó: Scott Polar Research Institute)