Hogyan lett a Tíz kicsi négerből Mert többen nincsenek?


Gyöngyszemek, avagy a műfordítás csalafinta szépségei. A blogon igyekszünk bepillantást engedni a könyvkészítés minden fázisába. Ebben a rovatban időről időre egy-egy műfordító is mesél a munkájáról, a nehezen (vagy sehogy sem) megoldható problémákról, az izgalmas nyelvi jelenségekről, a műfordítás műhelytitkairól. A téma ezúttal egy cím története, Agatha Christie és klasszikus regénye, a Tíz kicsi néger, amely idén nyáron immár új címmel lát napvilágot.

M. Nagy Miklós írása a Nyugati tér blognak

Kedves Christie-rajongók és Christie-t épp csak ismerők, kedves könnyen horgadó honfitársaim, engedelmükkel épp csak dióhéjban elmesélem ezt a szövevényes történetet, aztán ki-ki maga eldöntheti ízléséből, erkölcsi érzékéből vagy netán politikai meggyőződéseiből kiindulva, szerinte helyes vagy helytelen döntéseket hoztak a szereplők: maga Agatha Christie, az amerikai kiadója (majd a többi kiadója szerte a világon), az írónő unokája, illetve – e történet legvégén – mi, a Helikon Kiadó.

1939-ben jelent meg Angliában a Ten Little Niggers, amely aztán Christie legnépszerűbb regénye lett, sőt minden idők egyik legtöbb példányban eladott könyve. A történet, mint szinte mindenki tudja, arról szól, hogy tíz brit embert fondorlatos módon, egy meglehetősen ellenszenvesnek tűnő zsidó ügyvéd közbenjárásával valaki összegyűjt egy lakatlan szigeten, ahol csak egyetlen vendégház található, s aztán az illető – miközben találgathatjuk, hogy a tíz ember közül melyik lehet az – elképesztő ügyességgel sorban megöli őket, végrehajtva az ítéletet különböző súlyos vagy épp csak a titokzatos gyilkos által súlyosnak vélt bűnökért, amelyeket azok az életük során (valamikor régen) elkövettek. Christie nyilván a baljós hangulat fokozása érdekében veti be a „négertémát”: ez a sziget neve, mert a rajta lévő szikla néger fejre emlékeztet, és mindenkinek a szobájában ott lóg a falon az Amerikában egykoron jól ismert – meglehetősen rasszista – versike az ügyetlen néger kisfiúkról, akik sorban meghalnak.

1940-ben a könyv az Egyesült Államokban is megjelent And Then There Were None címmel, mert az amerikai kiadó már akkor (jóllehet még a polgárjogi megmozdulások előtt járunk) elképzelhetetlennek tartotta, hogy egy általa kiadott könyv címében a nigger szó szerepeljen. Christie beleegyezett a változtatásba, igaz, nem is nagyon tehetett mást: komoly kiadót biztosan nem talált volna Amerikában, amelyik vállalja a „niggerezést”. Ugyanakkor élete végéig (az önéletrajzában is) ő maga az eredeti címén emlegette a könyvet, és elutasította, hogy akár a cím, akár a regényben szereplő vers miatt rasszistának lehetne bélyegezni. Angliában egészen a nyolcvanas évekig az eredeti címen jelent meg a könyv (gyakran a versikében szereplő néger fiúcskákat igencsak visszataszítóan ábrázoló borítókkal), majd az ottani kiadó is átvette az „amerikai” címet – nagyjából ekkor (részben az angol futballba beáramló fekete bőrű focisták hatására, az ő védelmükben) vált a rasszizmusellenesség ott is olyan erős mozgalommá, hogy a nigger szó egy könyv címében már fülsértően hatott, legalábbis a társadalom jelentős része számára. Az elmúlt években-évtizedekben a nyugati világ nagy részében a könyv az „amerikai” cím fordításával jelent meg, miközben a legtöbb olyan országban, ahol a néger szó nem vált ki különösebb érzelmeket az emberekből, maradt az eredeti cím és az eredeti szöveg.

A Tíz kicsi néger külföldi kiadásainak borítói

Mivel dióhéjban foglalom össze a történetet, arra nem térek ki, hogy voltak a regénynek Tíz kicsi indián és Tíz kicsi katona című kiadásai és feldolgozásai is (filmek, színházi előadások), illetve arra sem, hogy a regényben szereplő ügyvéd zsidótlanítása mikor és hogyan történt (ennek felderítése komoly kutatómunkát igényelne); mindenesetre az Agatha Christie Limited (vagyis az írónő életművét kezelő ügynökség) jó pár éve udvariasan kéri Christie kiadóit, hogy ezentúl az And Then There Were None cím adekvát fordítását és a jogutód, Matthew Pritchard (Christie unokája) által jóváhagyott szöveget használva adják ki a könyvet. Ez a kérés – hangsúlyozom: kérés! – most nyomatékosabb lett, és a regényből készülő új filmet az egész világon csak a „politikailag korrekt” címmel lehet majd bemutatni.

Ennyi tehát röviden a címváltoztatás előtörténete, és bár azt írtam, ki-ki döntse el maga, hogy mit gondol róla, azért még hozzátennék ezt-azt, épp csak gondolatébresztőnek a vitához – mert bizonyára sokan fel lesznek háborodva azon, hogy Christie magyar kiadója is behódolt végül az amerikai „political correctness” diktátumának. Hadd kezdjem azzal: nem kell konzervatívnak vagy jobboldalinak lenni ahhoz, hogy a politikai korrektség szélsőségeit elutasítsa az ember – liberális elmék is számtalanszor léptek fel a PC (vagy píszí) abszurd túlzásai ellen. Hogy a Tíz kicsi néger cím története az ilyen túlzások kategóriájába esik-e, az érdekes kérdés, és biztosan felveti a művészi-alkotói szabadság és általában a szólásszabadság kérdését. Erről érdemben szólni nyilván csak egy hosszú tanulmányban lehetne, ezért én mindössze arra biztatom az olvasókat, hogy mielőtt indulatból véleményt mondanának, olvassanak el ezt-azt a kérdésről.

Hadd említsem meg ezzel kapcsolatban azt a másik, címváltoztatással kapcsolatos vitát, amely néhány évvel ezelőtt folyt: amikor a Zabhegyezőből Rozsban a fogó lett, rengeteg olvasó zsigeri indulattal szidta a kiadót (és a fordítót), anélkül, hogy bármit is elolvasott volna a változtatás mellett szóló érvekből. A Tíz kicsi néger története persze egészen más; itt a Helikon Kiadónak nemigen volt más választása, mint hogy eleget tegyen az ügynökség kérésének. Vitatkozni inkább csak azon lehet, hogy vajon a jogutód unoka helyes döntést hozott-e.

Az új és a régi kötet a Helikon Kiadó életműsorozatában

És hogy mit érdemes elolvasni a témával, mármint a politikai korrektséggel kapcsolatban? Szerintem például Isaiah Berlin műveit, aki a 20. század egyik legfontosabb liberális gondolkodója volt, és számos esszéjében fejtette ki azt a tételét, hogy mindenkit tökéletesen kielégítő utópikus társadalom azért elképzelhetetlen, mert az emberek jelentős része által pozitívnak tartott értékek sok esetben kizárják egymást. Hogy egy egyszerű példát mondjak: pozitív érték sokak számára a vallás (mondjuk, a kereszténység), de hasonlóképpen pozitív érték mások számára a szekularizmus, a vallás és az egyház szétválasztása – vagyis egy társadalom nem lehet egyszerre keresztény és szekuláris. E megoldhatatlanság feloldása a liberális demokrácia és a pluralizmus, ami viszont azzal a veszéllyel jár, hogy elvtelen, a pozitív eszmékkel mit sem törődő, de az adott néphangulatot kihasználó populista diktátorok kerülhetnek hatalomra. Berlin ezt kisebb veszélynek tartotta, mint azt, hogy maga a liberalizmus váljon diktatórikussá (és komoly vitákat folytatott erről harciasabb liberálisokkal), azaz úgy gondolta, hogy egy liberális társadalomban tökéletesen biztosítani kell a szólásszabadságot.

S hogy mi köze ennek a Christie-regény címéhez? Egy Isaiah Berlin által elképzelt társadalomban Christie unokájának talán nem jutna eszébe megváltoztatni a nagymamája által írt regény címét. Csak persze nem Berlin-féle liberális világban élünk, hanem olyanban, ahol a rasszizmus–antirasszizmus kérdései óriási szenvedélyeket váltanak ki, és akár egy rasszistának minősíthető regénycím is szikra lehet, amely belobbantja ezeket az indulatokat.

Kicsit messzire távolodtam az eredeti témától, és – hangsúlyozom – mindez csupán gondolatébresztő. Egyébként Matthew Pritcharddal, Christie unokájával életemben egyszer beszélgettem is. Frankfurt közelében, egy kastélyban gyűltek össze Agatha Christie kiadói a világ minden tájáról; igazi középkori kastély volt az (vagy csak az emlékezetemben él így?), és szinte arra számítottam (talán a többiek is), hogy egyszer csak megjelenik Hercule Poirot, mert valakit épp meggyilkoltak, és zseniálisan kideríti, melyikőnk volt a gyilkos. De nem jött Poirot, és nem gyilkoltak meg senkit, viszont épp Matthew mellé ültettek, amitől először nagyon zavarba jöttem: miről beszélgessek vele? „Did you like your granny?” – ez valahogy nagyon béna kérdésnek tűnt, úgyhogy nem is tettem fel. Végül is a rögbiről kezdtünk beszélgetni (épp akkor ment a vébé), és a walesi Matthew is mintha megkönnyebbült volna: kiderült, hogy ez a kedvenc témája. Jó poén lenne, ha most elmesélhetném, hogy rákérdeztem a Tíz kicsi négerre, és ő elmondta, mit gondol a címről, de nem kérdeztem meg, eszembe sem jutott (sőt akkor még semmit sem tudtam erről az egész történetről). Igazából csak arra akarok kilyukadni, hogy ezt a döntést, mármint hogy brit udvariassággal arra kérik a világ minden kiadóját, hogy ezentúl ne használják a Tíz kicsi néger címet, nem valami őrült árnyékhatalom hozta, amely a politikai korrektség jelszavával akarja rabságba dönteni az emberiséget, hanem egy nagyon kedves walesi férfi, akinek mindene a rögbi, és aki szeretne nap mint nap tenni azért, hogy a nagymamáját, Agatha Christie-t nagyon szeressék az olvasók szerte a világon, legyenek akármilyen bőrszínűek.