Péntek Orsolya írása a Nyugati tér blognak
Minden azzal kezdődött, hogy dél körül szürkéskék felhők úsztak a Porta Maggiore fölé, a hasukon sárgásfehér fénycsíkkal, majd felzúgott a szél a romok közt, és arrébb, a pék síremléke alatt hajladozni kezdett a hosszú szárú fű. Villamos már háromnegyed órája nem jött, sztrájk volt, ahogy az Rómában nyáron szokás. Végül feltűnt egy tizenkilences, egy lepattant, régi szerelvény, csikorgott és vánszorgott, mint egy vénasszony, akinek nem elég, hogy alig tud járni, még rá is játszik. Elviselhetetlen volt.
Abban a pillanatban, a felmorduló ellenérzés közben mégis be kellett látnom, hogy ezt a várost mélyebben ismerem, mint Firenzét és a hozzá kapcsolódó, az eszmélésemtől meglévő fantomfájdalmat. Onnan is jöttünk. Ja. Meg még vagy tíz helyről, Bécstől az ismeretlen morvaországi és lengyelországi városon át Zágrábig. Legalább elszakadni lehetett volna, legalább annyira, mint Morvaországtól. De Firenzétől nem lehet. (Meg Zágrábtól se.)
Dühömben Velencét választottam. Azért azt, hogy ne kelljen a fantomfájdalommal élni, a majdnem elvesztett, végül rosszul megőrzött nyelv(ek) (→Canetti) és az elvesztett kultúra(/ák) helyén nyíló szakadékban, ahonnan látszik ugyan az Itt, meg látszik az Ott is, még látszik, de már nem érhető el, legalábbis bentlakásilag. Keresni kellett valamit helyette, hasonlót. A hasonló sokkal inkább különbözik, mint ami teljesen más. Velence erre jó volt; egy másik olasz város, amihez semmi közöm.
De ahogy ott álltam a kékesszürke felhők alatt a villamosmegállóban, a nagy kaput körülfutó, szeszélyes síneket bámulva Rómában, és a legszívesebben belerúgtam volna a beérkező göthös tizenkilencesbe, amely annyira tele volt, hogy szinte kirobbantak a hasából az utasok, amikor megállt, megértettem, hogy ha Firenze fáj is, Velence meg már majdnem megvan, mégis Róma kezdett beszélni hozzám.
Az az, aminek ismerem a szagát, a ritmusát, az egérútjait, az éjjelét és a nappalát, a Colosseumról elnevezett metrómegállóban a huzatot, a kurvák sétálgató nők cipősarkának türelmetlen kopogását a csúnya utcákban, az aszfaltban a lyukakat a Termini előtt, amelyek tele vannak csikkekkel, és ismerem a Prenestina nyár közepi beájulását, a folyó bűzét a lúggyárnál, Tetvecske debil képét, őt ott égették meg a parton, a Vazsbetont, Useppét, aki szembejön azzal az irdatlan méretű kutyával, és azt a szúró félelemmel elegy vakdühöt, ami olykor elfogja az embert a Palazzo Venezia előtt még mindig, ismerem, néha úgy tűnik, legalább annyira, mint Budapestet, és a pesti és római utcák álmomban összekeverednek.
Nem tudom, miért alakult így. Pasolini, Fellini és Morante meg a többi ehhez kevés. Ráadásul nem csak a huszadik századot tudtam. Hanem a Tarpeiiről visszaverődő ordítást is hallottam, és a tenyeremben benne volt a Catacombe di Sant’Agnese földfalának hidege.
Róma folyamatosan beszélt hozzám, ha ott voltam, ha itt, suttogott, nyivákolt, kacarászott, ordított, mesélt, mondta monoton hangon a magáét, de én egyáltalán nem akartam Rómáról írni. Ahhoz, hogy Rómáról írjak, egyáltalán, bármelyik olasz városról, vagy sokkal többet kellene tudnom, vagy sokkal kevesebbet.
Én csak az anyámról akartam írni. Aki a hetvenes években, amikor a generációja meg a család többi része kiment – az egyik Rómába –, itt maradt.
Az anyám a miféle monarchiás korcsoknak talán még éppen el nem érhető, teljesen talán soha el nem érhető hazát választotta egy másféle hiány helyett. Magyarországot.
És minket, a húgomat meg engem. És választott nekünk anyanyelvet: a magyart.
Meg akartam írni, hogy milyen volt nőnek lenni itt hatvannégyben, hetvennégyben, nyolcvannégyben és kilencvenben, amikor az úgynevezett rendszerváltás hevében járulékos kárként harmadszor küldték padlóra az úgynevezett polgárság maradékát az úgynevezett történelem hevében (→ Morante). Meg akartam írni a megalázást, a szegénységet és megfosztottságot, amit ránk mértek – hogy is mondják? Az életünk hajnalán? Legyen így, ez jól hangzik. Pedig a mi életünknek nem volt hajnala. Észrevétlenül lett dél.
Meg akartam írni, hogy annak, amit a családom egyes tagjai a negyvenes években átéltek, és annak, amit a családom más tagjai az ötvenes években (→ÁVO) átéltek, mi köze van ahhoz, amit az anyám átélt fiatal nőként a hatvanas-hetvenes években, és mi köze van az ő sorsának az én rendszerváltás kori eszmélésemhez, lyukas cipőmhöz és monarchiás otthontalanságomhoz meg a fantomfájdalmaimhoz, és mindennek mi köze van a táborokhoz, és azoknak a sebeihez, akik Auschwitzból tértek haza 1945-ben, és soha nem beszéltek róla. Mondom: soha. Azt a néhány mondatot, amit mondhattak volna, ki kellett helyettük találnom. Mert ez a tábordolog – ja, amit tábordolognak mondunk – is csak úgy volt a dolgok közt, amelyekről nem beszélünk.
Aztán egyszer a nagynéném, aki minden nyelven valamely másik nyelvnek az akcentusával beszél, de azért őrzi a szegedi e-t, azt mondta: „Amikor megérkeztem Rómába, és beköltöztem a lakásba, megegyeztem Mariával, hogy én fizetem a villanyszámlát.”
Ennek így nem volt értelme. Amikor továbbmondta, kiderült: kettőjük közül ő volt az, aki ragaszkodott hozzá, hogy mindennap zuhanyozzon, és a bojler árammal működött.
Hát így vált láthatóvá Róma 1964-ben. Pontosabban egy római bojler és mögötte a város.
Nem lehetett megírni külön az anyám és a nagynéném történetét, amely az életben egy közös történetnek indult, csak időközben tört ketté, mint ahogy Európa (→fantom, →Megőrzött nyelv, → Monarchia).
Az egyik lányét, aki Budapesten maradt, és aki a regényben végül teljesen más lett, mint az anyám.
És a másik lányét, Júliáét, egy addig idegen nőét, aki egyáltalán nem is hasonlított a nagynénémre, arra, aki meglépett Rómába hatvanvalahányban, hogy mindennap zuhanyozzon, aztán továbblibbent egy másik kontinensre.
Nem róluk szól hát a könyv.
Hanem van (lett belőlük) ez a két nő. Az egyik 1944-ben született, a másik 1945-ben, az egyik gyerekeket szült, és boldogtalan házasságban élt, a másik fényképész lett, és sohasem lett anya.
Persze mindegyik én vagyok. Meg ráadásnak még Bovaryné és Róma is, plusz a norvég fjordok, de történetünk szempontjából utóbbinak semmi jelentősége nincs, mivel történetünk, a Hóesés Rómában Budapesten és Rómában játszódik 1951 és 2000 között.
Péntek Orsolya Hóesés Rómában című kötete a Margó Fesztiválra jelent meg a Kalligram Kiadó gondozásában.