Tavaly ősszel röppent fel a hír, hogy Elena Ferrante a Nápolyi regények (2011–2014) után végre új történettel jelentkezik. A 2019. november 7-i olasz megjelenést követően számos világlap írt a könyvről, amelynek helyszíne újra Nápoly, elbeszélője pedig egy kamasz lány, Giovanna. Az olasz kiadó javaslatára még tavaly megkezdődtek egy nagy, közös nemzetközi premier előkészületei. Hamarosan dátumot is találtak hozzá: 2020. június 9-e. A koronavírus-járvány Európában a legjobban Olaszországot sújtotta, de mindannyiunkat súlyosan érintett, egy csapásra megváltoztatta a kiadói terveket, így a Park Könyvkiadó számára az idei év egyik legfontosabb könyvének megjelenésének időpontját is. Ha minden a terveink szerint alakult volna, ma már kézbe vehetnék a magyar olvasók is A felnőttek hazug élete című regényt. Bízunk benne, hogy a várakozás csak erősíti a „Ferrante Fever”-t, és hamarosan – szeptember 1-jén – együtt ünnepelhetjük rejtőzködő szerzőnk legújabb könyvének megjelenését. De nem hagyunk ma mégsem benneteket Ferrante nélkül: Tönkő Vera, a kötet szerkesztője írt róla és új regényéről a Nyugati tér blognak.
Egy tizennégy éves nápolyi kislány a Bovarynét olvassa. Franciául, szótárral, szép lassan, mondatról mondatra. Berthe Bovary, Emma és Charles lánya mély benyomást gyakorol rá. Úgy érzi, önmagáról olvas, mintha ő lenne az a kislány, aki „anyja felé igyekezett, hogy megfoghassa kötényének lelógó szalagvégeit”. Mintha tisztán hallotta volna Bovaryné hangját, ahogy ráripakodik: „Hagyj békén! Hagyj már békén!”, és mintha az a hang az ő örökké feladataiba merült, őt állandóan lerázó anyjáé lett volna, pedig ő másra sem vágyott, mint hogy a közelében lehessen. Az olvasó kislány megrendült és megdöbbent annak a zaklatott, magába forduló nőnek a hangjától. Pedig a java még hátra volt. Miután ráripakodott, Bovaryné úgy meglökte a lányát, hogy „a fiókos szekrény lábához, a rézfogantyú mellé esett, az arcát is felsebezte, úgyhogy a vére is kicsordult”. Bovaryné megrémült, „odarohant, hogy felemelje”, egész este vele maradt, lefektette, az ágya mellett üldögélt, és miközben nézte a nyugodtan alvó kislányt, azt gondolta: „Különös, milyen csúnya ez a gyermek.”
Ez a néhány szó úgy kísérte végig a nápolyi kislány életét, úgy keringett évtizedeken át a gondolatai között, mint esős napon falevél a kanális fölött. Felnőtt, elköltözött Nápolyból, Elena Ferrante néven hét regényt írt tele mindenféle szavakkal, de ettől a néhánytól nem tudott szabadulni. Eleinte nem foglalkozott azzal, ki írta le őket. Kamaszkorában még az írók nevét se nagyon jegyezte meg, mintha a könyvek maguktól születtek volna, mintha ő írta volna őket azáltal, hogy elolvasta őket. A Gustave Flaubert nevű francia férfi neve is csak jóval később kúszott be a tudatába. Akkor már olvasta a leveleit, a többi művét. Minden mondatát élesnek, némelyiket a többinél is élesebbnek találta, de egyik sem ejtett rajta olyan mély sebet, mint Bovaryné szavai: „Különös, milyen csúnya ez a gyermek.”
Elena Ferrante életének bizonyos szakaszaiban eljátszott a gondolattal, hogy ezeket a szavakat csakis az az egyedülálló, nőgyűlölő hírében álló zsémbes francia adhatta egy nő szájába. Életének más szakaszaiban dühösen, keserűen úgy vélte, hogy csak a férfiak, az írásművészet mesterei képesek megteremteni azokat az erős női figurákat, akik kimondják mindazt, amit a nők valójában gondolnak, olykor mondanak is, de leírni nem mernek. Teltek-múltak az évek, és Elena Ferrante kezdte újra úgy vélni, hogy kamaszkorában látta jól a dolgokat. Kezdte egyre gyakrabban nyilatkozni, hogy az írók kiváltságos, szorgalmas íródeákok, akik rendíthetetlenül színezik fekete-fehérre a papírt, de a valódi írást, azt, ami számít, az olvasó végzi el.
Elena Ferrante szereti azt hinni, hogy mindaz, ami Flaubert lapjain franciául megtörtént, Nápolyban is akármikor megtörténhet, sőt meg is történt, azzal a különbséggel, hogy nem úgy hangzott el, hogy: „C’est une chose étrange comme cette enfant est laide!”, hanem úgy, hogy: „Comm’è brutta chesta bambina!”, méghozzá a saját nápolyi anyja szájából, aki Ferrante szerint hasonló okokból tarthatta csúnyának a lányát, mint Bovaryné Berthe-et. Mert ott volt. Mert útban volt.
Elena Ferrante évekig kísérletezett ezekkel a szavakkal. Azon volt, hogy átköltöztesse őket a francia regény lapjáról a sajátjára. Méregette, alakítgatta őket. Először a saját anyja szájába akarta adni őket, hogy lássa, kimondhatóak-e. Aztán próbálta ő maga kimondani őket a saját lányaira vonatkoztatva, hogy kiderítse, mondja-e, mondhatja-e ezt egy anya a lányáról. A végére akart járni annak, hogy lehetnek-e ezek egy nő szavai.
A kísérlet eredményéről A felnőttek hazug élete című regény első mondatából értesülhetünk. „Két évvel az előtt, hogy apám elköltözött volna hazulról, azt mondta anyámnak, hogy iszonyú csúnya vagyok.” Így indítja útjára Elena Ferrante az érzékeny lelkű dúvad, Giovanna történetét. Úgy látszik, a mondat mégis egy férfié lett. És noha ez a férfi, ez az apa nem a lányának mondja, nem őt akarja megsebezni, mégis háborút robbant ki.
A felnőttek hazug élete egy rendkívüli kamasz lány külső-belső elcsúfulásának, majd szépsége visszaszerzésének meglehetősen zajos, helyenként szofisztikált, helyenként zavarba ejtően vulgáris elbeszélése. Felsejlenek benne a korábbi fontos Ferrante-támák is, sokszor érezzük ismerősnek a tájat: a szépség vonzereje vagy annak hiánya, a társadalmi különbségek, a tudás hatalma, a bizonytalanságukat pusztító arroganciával leplező férfiak jelenléte, a tanulás mint lehetőség a szegénységből való kiemelkedésre, a kifinomultság és a közönségesség kontrasztjai és hasonlóságai, a család széthullása, a családi örökséghez való eszelős ragaszkodás.
Giovanna ízig-vérig Ferrante-hős. De valamiben mégis különbözik elődeitől. Nem kis küzdelmek árán, de Deliánál, Olgánál, Ledánál, Lilánál és Elenánál jóval hamarabb rájön, hogy a szó hatalom, a történetmesélés erő, és ő nem hagyja, hogy mások szavai uralják az életét, még akkor se, ha azok történetesen az apja vagy az anyja szavai. Időben rájön arra, mire megy ki a játék, és már tizenhat évesen megfogalmazza: „Több akartam lenni holmi elkényeztetett háziállatnál vagy egy gyönyörű nőnél, akivel a nagy tudású férfiak néhanapján elszórakoznak.”
