1 neked, 1 nekem


Ugye ismerős az érzés, amikor hirtelen szembejön veled a kedvenc íród legfrissebb alkotása, sőt egy olyan kedves könyvedre is rátalálsz mellette a könyvesboltban, amit egyszer régen kölcsönadtál, és soha nem kaptad vissza? Zakatolnak a fejedben a fogaskerekek, hogy mégis hogyan szerezhetnéd meg ezeket a kincseket, amikor megígérted magadnak, hogy ma csakis egyetlen könyvet vehetsz meg, mert nyakunkon a hó vége… Tökéletes mentőötlet, ha egyet magadnak, egyet pedig neki választhatsz. Lugosi Viktóriát és M. Kácsor Zoltánt kértük meg, mondják el, mit választanának, ha az „1 neked, 1 nekem” akcióban kellene egy könyv áráért két könyv mellett dönteniük.

Lugosi Viktória – az Ajvé és a Vándorhomár szerzője – Alice Munro és Robert Capa mellett voksolna. A kanadai, irodalmi Nobel-díjas Munro Ifjúkori barátnőm című kötetét azért választaná, mert ez a tíz történet egyszerű emberekről szól. „Nincs bennük semmi fakszni, művészieskedő allűr, mintha csak egy téli estén mesélné egy barát a vacsora után. Talán ez teszi, hogy mindegyik elbeszélés olyan hiteles, hogy az olvasónak olykor borsódzik a háta, mert egy pillanatra ő az a férj, aki távcsővel figyeli a férfit, aki messzelátóval kukkolja az ő feleségét, a másik percben ingatag feleség, és szinte érzi, hogyan töri fel a lábát a magas sarkú szandál, mikor az országúton gyalogol, mert a lelkébe taposott a szeretője, és hát igen, olyan is van, hogy az ember ellenállhatatlan vágyat érez egy piros üvegkancsó iránt. Persze azért Munrónak is vannak trükkjei, nem először teszi, hogy elbeszél egy történetet, hangsúlyozza, hogy az valóban megesett, majd azonnal beavat abba is, hogy a folytatást már ő találta ki, átrajzolta a szereplő jellemét, és az apró részletek is a saját elmeszüleményei. És ezzel máris bekucorogtatott a dolgozószobájába, ami, akárhogy is, mindig izgalmas. Mert ott születnek azok a mondatok, amelyek után nem lehet azonnal továbbloholni, hagyni kell, hogy kicsengjenek, mint egy komolyabb dallam a zongorán.

»De ő, Murray, boldogabb volt, mint bármikor azóta, hogy elveszítette a hitét. (Ez így persze nem egészen pontosan írja le azt, ami történt. Inkább olyan volt, mintha belépett volna egy régen lezárt szobába, vagy kihúzott volna egy fiókot, ahol a hitét tartotta, és azt látta volna, hogy az időközben kiszáradt, csak egy porkupac maradt belőle a sarokban.)«

Mindegy, hogy Munrónál mikor játszódik a cselekmény. Mert ki ne találkozott volna haszonlesőkkel és érzéketlen tuskókkal, ki ne tudná, milyen az önfeláldozás, a lelkiismeret-furdalás, a megalázkodás, a szégyen? Csupa olyan érzés gyötri a hősöket, amelyet megéltünk vagy éppen csak megúsztunk, mindenesetre benne voltunk vagy közel jártunk hozzá, annyira mindenesetre eléggé, hogy értsük, és szíven találjon.

Robert Capa, a világ valaha volt leghíresebb fotóriportere maga is megírta az életét, a híres angol történész, Alex Kershaw azonban hatalmas kutatómunka nyomán a tudós precízségével mutatja be az embert a Vér és pezsgőben , aki bátor volt és lenyűgöző, a nők kedvence, a férfiak barátja, aki a legnagyobb veszélyben is úgy viselkedett, mintha az élet tréfa lenne, de akinek azért mindig kellett egy nő, akinek a vállán kisírhatja magát. A szegény pesti zsidó fiúnak, aki kezdetben a Szajnában horgászott, hogy ne maradjon éhen, Louis Aragon, Pablo Neruda, Cartier Bresson és Hemingway lettek a barátai. Steinbeckkel tudósított a Szovjetunióból, Matisse házában vendégeskedett, és Irwin Shaw otthonában bujkált Ingrid Bergmannal, aki mindent megadott volna azért, hogy Capa feleségül vegye, de ő nem tudta elkötelezni magát. Még a világ legkívánatosabb nője sem nyújthatott neki annyi izgalmat, mint az az adrenalin, amit a halálfélelem termel. Öt háborút fotózott végig, a kínai–japán háborútól a normandiai partraszálláson át Indokínáig, amely már rajta sem könyörült. De a veszély éltette, és »amikor nem az életét tette kockára, akkor a kártyán kockáztatott. Szüksége volt a rizikóra.« A tudósító az egyetlen egyenruhás, aki önként megy a harcba, Capa az első vonalba küzdötte magát, hogy elég közel legyen az eseményekhez. És olyan közelről, mint ő, előtte senki sem fényképezte a harcosokat, akik a spanyol polgárháborúba énekelve, az omahai partraszállásra hányva és rettegve, Dien Bien Phuba gyanútlanul készültek. Ő volt az, aki az embert fotózta, testközelben, és így elsőként mutatta meg a világnak a háború borzalmait. A Daily Mail, a The New York Times, a Life harcolt a képeiért, ő mégis az a pénzét elkártyázó, szegény fiú volt, aki pezsgőzhetett a legjobb szállodákban, bejáratos lehetett a leghíresebb szalonokba, és aki mindig úton volt.”

Talán ti is hallottatok már a zabaszauroszokról , de vajon azt tudjátok, hogy az őket életre keltő M. Kácsor Zoltán milyen könyveket fal, ha maga is olvasó? Most elárulja, kamaszként mivel élte túl az unalmasnak ígérkező nyári szünetet és hogyan talált rá a gólyakalifa. „Az első Agatha Christie-regényt a nagymamám nyomta a kezembe azon a vakáción. Ez volt az a pillanat, amikor jegyet váltottam az Orient Expresszre , ezzel pedig kezdetét vette egy nem mindennapi száguldás az irodalom és a logika világában. Hosszú órákat töltöttem azzal, hogy aprólékosan elemezzem a történet részleteit, mert biztos voltam abban, ha elég okos vagyok, kitalálhatom, ki a gyilkos. Persze nem voltam elég okos, és így jártam minden későbbi Agatha Christie-történettel is, ami az író zsenialitását dicséri. Mint felsült nyomozó mégsem voltam csalódott, mert ahogy az igazi művészek, a krimi koronázatlan királynője is mindig többet kínál a műfaji kereteknél. Itt nemcsak a nyomozás, hanem a század eleji hangulat, a kimért brit modor és Agatha mesteri, minimalista, ezzel ugyancsak különös atmoszférát teremtő stílusa is utánozhatatlan élményt nyújt. Hercule Poirot azóta is az egyik kedvenc szereplőm, és talán e miatt a könyv miatt is vonzódom azóta a zárt környezetben játszódó történetekhez. A gyilkos nevét pedig természetesen fedje homály egészen addig, amíg az olvasó az utolsó lapokhoz nem ér.

Egy másik nagy találkozásom jó húsz évvel ezelőtt, írói korszakom kezdetén történt. Lelkesen újságoltam egy barátomnak, micsoda témát találtam: egy olyan emberről fogok írni, akinek két élete van, az egyikben, a nappaliban éli a hétköznapjait, éjszaka pedig, álmában egy másik világban tölti a napjait. »De hiszen ezt már megírták, olvasd el A gólyakalifát!« – mondta, én pedig lelombozva indultam a könyvtárba a kötetért. Az én történetem persze kissé más lett volna, ha a meseírói fantázia elragadott volna, minden bizonnyal telerakom varázslókkal és boszorkányokkal. Izgalmas lehetett volna, de lélektani értelemben a regényem persze a nyomába sem ért volna A gólyakalifának. Fantáziavilág vagy tudathasadás? Ez is a tétje ennek a különös témájú könyvnek, melyben a misztikum és a realitás modern és egyben klasszikus témáját dolgozza fel a kevéssé ismert regényíró, Babits Mihály.”