Néhány hete debütált a Deborah Feldman Unortodox – A másik út című memoárjából készült minisorozat, és máris rekordnézettséget tudhat magáénak. A nézők és a kritika szerint is megrendítő, sőt katartikus alkotás született. A haszid közösséggel való szakításról szóló önéletrajzi kötet április 28-tól olvasható magyarul. A megjelenés apropóján adjuk közre ezt az exkluzív interjút a szerzővel.
– Ön azt állítja, hogy ez a könyv jelenti a „kilépőjegyet”, amellyel elhagyja a haszid világot. Születtek-e új felismerések a Szatmár-közösségbeli életével kapcsolatban, mióta megírta a könyvet? Mi mindent tudott meg önmagáról az Unortodox írása közben?
– A könyvet abban a távozást követő átmeneti periódusban írtam, amikor a legélesebben vetődött fel a kérdés, vajon hogyan alakul át a személyiségem, milyen élet vár rám a jövőben. Kénytelen voltam szembenézni a múltammal, és rá kellett jönnöm, sosem leszek képes teljesen megszabadulni tőle, a múlt mindig része lesz annak, ami vagyok. Aztán rájöttem, mindez nem szükségképpen rossz, és jobb, ha elfogadom, hogy így van. A könyv nélkül jóval tovább tartott volna, hogy eljussak eddig a felismerésig.
– Kislány kora óta szeret olvasni. Melyek a kedvenc könyvei, és hogyan befolyásolták önt az olvasmányai?
– Az emlékiratomban sok kedves könyvemről említést tettem. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy mióta az eszemet tudom, nagy Charles Dickens-rajongó vagyok. Imádom az angol irodalmat, és már kisgyerekként megismerkedtem az összes fontos angol író művével, de Dickens könyvei mindig a kedvenceim voltak, mivel igen gyakran hátrányosan megkülönböztetett gyerekekről szólnak, és az írásait belengő romantikus melankólia is vonzó a számomra. Dickens művei lehetővé tették, hogy a saját életemre is kalandként tekinthessek. És persze nem feledkezhetem el a Harry Potter-sorozatról sem. Kamasz voltam, amikor megjelent, és igazi menedéket kínált a számomra. A mai napig hálás vagyok J. K. Rowlingnak, hogy segített túlélnem a kamaszkort a Szatmár-közösségben.
Emlékszem, voltak idők, amikor a következő Harry Potter-könyv volt az egyetlen jó dolog, amit várhattam. Ma is hasonló izgalmat érzek, ha kezembe veszem valamelyik kötetet. Nemrégiben olvastam Lev Grossman A varázslókirály című művét, amit „a felnőtt Harry Potterként” tartanak számon; ez a könyv felidézte a gyerekkoromat. Nagy élmény volt újraélni az akkori érzéseket. Ha szerzőként sikerül valakinek ehhez hozzájárulni, akkor már nem dolgozott hiába.
– Mikor kezdett írni? Mindig tudta, hogy író akar lenni?
– Mihelyt olvasni kezdtem, elkezdtem írni is. Mindig van ok, amiért az írók írnak, és azt hiszem, én ezt már igen korán megértettem: amikor írni kezdtem, olyan érzésem volt, mintha felvettek volna valami előkelő klubba. Részese lettem az alkotás folyamatának, amely azokhoz az emberekhez kapcsolt, akiket a legjobban csodáltam a Földön: az írókhoz. Az írásnak köszönhetően nem éreztem annyira egyedül magam. Az írás révén tudtam eltávolodni szűkös világomtól, úgy éreztem, valami nagyobb egész része vagyok. Ma is írok naplót; azt hiszem, mindig is fogok. Miközben írom, mindig rájövök, nem is annyira a végeredményről szól az egész, inkább az írás személyiségemre gyakorolt hatásáról. Az írás mindenképpen hozzájárult a fejlődésemhez, alkotóként és magánemberként is.
– Mit gondol, van esély a Szatmár-közösség megreformálására? Hogyan tudnának a kívülállók segíteni ennek a közösségnek?
– Határozottan az a véleményem, hogy van esély a pozitív változásra a Szatmár-közösségen belül. Realista vagyok, tudom, hogy a változás mértéke nem lesz akkora, mint szeretném, de mindez nem von le az értékéből. Változás azonban csak akkor lehet, ha az embereknek igényük van rá; én egyedül kevés vagyok hozzá. Másoknak is ki kell állniuk amellett, amit gondolnak és hogy mit akarnak. Nyilvánvalóan vannak olyanok is a közösségben, akik nálam jóval könnyebben be tudnak illeszkedni a haszid életforma kereteibe, de azt is tudom, hogy sokan szintén börtönben érzik magukat, és egyenlő jogokat szeretnének, ennek eléréséhez azonban nem rendelkeznek megfelelő eszközökkel. Amikor még magam is része voltam a közösségnek, meg voltam győződve arról, hogy nincs kiút, hiszen senkit sem ismertem a világi életből, és elhitették velem, hogy a kívülállók közül senki sem lesz vevő a közeledési kísérleteimre. Mennyivel jobb lenne a világ, ha az emberek átlátnának a külsőségeken, és meglátnák a maszkok mögött rejtőző embert is. Ha a kívülállók megértőbbek, elfogadóbbak lennének, talán a Szatmár-közösséghez tartozók is nagyobb hajlandóságot mutatnának a változásra.
– Ön kijelentette, hogy továbbra is zsidónak tartja magát, és ma is vallja, hogy a hit elválaszthatatlan az embertől. Most, hogy kikerült a szatmári haszid közösségből, milyen formában gyakorolja a vallását? Más gyülekezethez csatlakozott?
– Azt hiszem, a zsidó vallással való kapcsolatomat nagyrészt a fiam miatt tartottam meg, aki rendkívül pozitívan viszonyul a saját etnikai és vallási identitásához. Látva, hogy milyen örömét leli a zsidó ünnepek megtartásában, a szokások gyakorlásában, úgy döntöttem, nem utasíthatom el mindazt, ami kultúránk pozitív aspektusait képviseli, csak azért, mert megtapasztaltam a negatívumokat is. Ahhoz továbbra sincs túl nagy kedvem, hogy templomi közösséghez, gyülekezethez soroljam magam, de a fiamat nem akarom megfosztani ettől, ezért próbálok a lehető legnyitottabb maradni ebben a kérdésben.
– Most, hogy szabadon, korlátozás nélkül hozzáférhet a világi kultúrához, mivel tölti legszívesebben az idejét?
– Erre könnyű válaszolnom. Nagyon élvezem, hogy egy irodalmi közösség tagja lehetek. Számomra az a tény, hogy nem kell rejtegetnem a könyveimet, nem kell titkolnom, mennyire szeretem őket, a legnagyszerűbb abban, hogy szabad vagyok. Könyvesboltokba járok, felolvasásokon veszek részt, és ünnepként élem meg ezeket az alkalmakat, hiszen tudom, ha nem kezdek új életet, sosem lehetne részem hasonló élményekben. Utazni is nagyon szeretek, szívesen járok múzeumba, kiállításokra, kedvelem a művészfilmeket. Az, hogy szabadon gyarapíthatom a tudásomat, tágíthatom a látókörömet, továbbra is boldog izgalommal tölt el.
– Az étkezés mindig fontos szerepet játszott az életében. Hogy érzi magát most, hogy már nem tartja a kóser étkezést? Mik a kedvenc ételei?
– Érdekes módon otthon még mindig tartom a kósert, mert a fiamat modern ortodox hitben nevelem. Ezt azért vállaltam, hogy az édesapja és az én életstílusom közötti különbség ne legyen túlságosan megterhelő a számára. Én viszont nagyon szeretem a hasamat, és szívesen kóstolok meg új ételeket, különösen utazások alkalmával. Szerintem aki új helyeket, új kultúrákat akar megismerni, annak mindenképpen ki kell próbálnia a helyi ételeket. Az evés számomra igazi érzéki, kényeztető élmény, kifejezetten érzelmi viszony fűz az ételekhez – ez bizonyára a neveltetésemből fakad.
– Tartja a kapcsolatot a nagyszüleivel és a rokonsággal? Tudnak arról, hogy kiadták a könyvét?
– Ez kényes kérdés. Amikor elmentem, megváltoztattam a telefonszámomat, gyakorlatilag elrejtőztem, mert féltem, hogy ha megtalálnak, kényszeríteni fognak, hogy visszatérjek. Később, amikor elterjedt a könyv híre, sok gyűlölködő e-mailt kaptam a családtagjaimtól, és ez nagyon fájt. De a kíméletlen üzenetek éppen arra emlékeztettek, milyen szerencsés vagyok, amiért el tudtam menekülni abból a közösségből, és hogy képes voltam meghozni azt a döntést. Azt hiszem, a családom és a közösség mindent el fog követni, hogy a hitelemet rontsa, és bosszút álljon azért, mert megtörtem a hallgatás kötelezettségét. Felkészültem erre az eshetőségre is. A barátaim segítségében bízom.
– Gondolja, hogy a szatmári haszid közösségben is olvasni fogják a könyvét? Szeretné, ha így lenne?
– Mindenképpen azt gondolom, hogy a közösség sok tagja, ha titokban is, de olvasni fogja a könyvet. A lázadókra mindenki kíváncsi, a róluk szóló hírek, újságcikkek feltűnés nélkül, csendben bejárják a haszid közösséget. Örülnék neki, ha minél többen elolvasnák. Számolok a közfelháborodással, amit kelteni fog, de abban is biztos vagyok, hogy néhány férfi és nő számára inspirációt jelent majd. Talán másként gondolkodnak majd az életükről, miután elolvasták.
– Szeretné, ha egyszer a fia is elolvasná a könyvét? Hogyan akarja elmondani neki, kicsoda ő valójában és hova tartozik?
– Nehéz belegondolnom, mi lesz, ha egyszer felnő a fiam, és a kezébe kerül a könyvem. Nem hinném, hogy lenne olyan ember, aki könnyen megemésztené, ha kiteregetik a szülei életének legintimebb részleteit. Csak remélhetem, hogy elfogad majd annak, aki vagyok. Jelenleg nagyon közel állunk egymáshoz, minden kérdésére igyekszem őszintén válaszolni. Továbbra is megteszem, amit tudok, akkor is, ha az idő előrehaladtával egyre nehezebb lesz majd válaszolnom a kérdéseire.
– Milyen hatást szeretne tenni az olvasóira? Mi a legfontosabb üzenet, amit el akart juttatni az olvasókhoz önmagával és a haszid közösséggel kapcsolatban?
– Azt szeretném, ha az emberek elgondolkoznának azon, milyen nehéz nőnek lenni még ma is. Jóllehet olyan jelenségeket is leírok a könyvben, amelyek másoknak szokatlanok, mégis, az alávetettség érzése valamennyi nő számára ismerős. A haszid közösség működése valamilyen mértékben a szélesebb társadalom működését tükrözi, amely nyíltan vagy burkoltan, de elfogadja ezt az egyenlőtlenséget. Hiszem, hogy a világ fejlődéséhez a nemi egyenlőtlenségek csökkentése szükséges, nemcsak a szélsőséges vallási közösségeken belül, hanem azokon kívül is.
– Mit mondana azoknak a fiatal lányoknak, akik ma is nap mint nap szembetalálják magukat azokkal a nehézségekkel, amelyeket a saját közösségük támaszt velük szemben?
– Azt tanácsolnám nekik, kérjenek segítséget. Eleinte ijesztő érzés, hogy az embernek másokhoz kell fordulnia. De nekem is segített néhány nagyszerű ember, és semmire sem vágyom jobban, mint hogy ezt meghálálhassam nekik. Tudom, nem válthatom meg a világot, de mindent meg fogok tenni azért, hogy segítsek az olyanoknak, amilyen én is voltam, vagyok.
Az interjút és az Unortodox című könyvet Getto Katalin fordította.