Az Ein Kind unserer Zeit (Korunk gyermeke) Ödön von Horváth utolsó befejezett regénye volt, 1938-ban jelent meg, nem sokkal Horváth halála után, Amsterdamban.
Németországban a többi művéhez hasonlóan ezt is betiltották. A regény névtelen hőse és mesélője egy húsz év körüli német fiatalember, aki a világgazdasági válság éveiben munkanélküliként tengődik, mígnem a hadseregben talál otthonra, közösségre.
A háborúra készülő Németország ifjú katonája feltétel nélkül hisz a háború igazságosságában, és abban, hogy a hazáért mindent fel kell áldozni, mert az egyes ember már nem számít.
Az örök kispolgár, a Hogyan letten én néger?, és a gyakran játszott drámák (Mesél a bécsi erdő, Kasimir és Karoline) mellett az életmű magyarul eddig nem olvasható nagyszerű darabja a Korunk gyermeke című regény. Fájdalmasan gyönyörű és kegyetlen mű. A Führer-kultuszba, a náci demagógia mocsarába süppedő Németország pontos ábrázolása a semmit sem számító, kiszolgáltatott és tehetetlen kisember szemszögéből.
Áprilisban jelenik meg magyar nyelven a Helikon Kiadó gondozásában.
Mindennek atyja
Katona vagyok.
És szívesen vagyok katona.
Mikor dér lepi reggel a mezőket, vagy este, mikor a fák közül előkúszik a köd, mikor a búza ring, és a kasza villan, ha esik, ha fúj, ha nevet a nap, éjjel és nappal – mindig örülök, hogy feszes sorban állok. Most egyszerre újra van értelme az életemnek! Már egészen kétségbe voltam esve, hogy mit kezdjek fiatal életemmel. A világ olyan kilátástalan lett, és a jövő olyan halott. Már el is temettem. De a jövőmet, azt most újra megtaláltam, és többé nem engedem el, most, hogy sírjából feltámadott!
Alig fél éve, hogy sorozáskor ott álltam a csapatorvos előtt. „Alkalmas!” – mondta a csapatorvos, és a jövő vállon veregetett. Még ma is érzem. És három hónappal később egy csillag jelent meg az üres galléromon, egy ezüstcsillag. Mert egymás után beletaláltam a céltábla közepébe, én, a század legjobb lövésze. Őrvezető lettem, és az már valami. Különösen az én koromban. Mert én vagyok köztünk majdnem a legfiatalabb. De ez tulajdonképpen csak a látszat. Mert tulajdonképpen sokkal idősebb vagyok, különösen lelkileg. És ennek csak egy oka van – hogy évekig munkanélküli voltam. Amikor befejeztem az iskolát, munkanélküli lettem.
Nyomdász, az akartam lenni, mert szerettem a nagy gépeket, amik az újságokat nyomják, a reggeli, a déli meg az esti lapot. De nem volt mit tenni. Hiába minden! Még csak a tanoncságig se vihettem valamelyik külvárosi nyomdában. A belvárosról nem is beszélve! A nagy gépek azt mondták: „Már így is több emberünk van, mint kéne. Nevetséges, verj ki minket a fejedből!” És én kiűztem őket a fejemből és a szívemből is, mert minden emberben van büszkeség. Még egy nyomorult munkanélküliben is. Takarodjatok, aljas kerekek, prések, dugattyúk, áttétek! Takarodjatok! Előbb az állami, aztán a privát jótékonykodás gondjaira bíztak – – –
Ott találtam magam egy hosszú sorban, és egy tál levesre vártam. Egy kolostor kapuja előtt. A templom tetején hat kőalak állt. Hat szent. Öt férfi és egy nő. Kanalaztam a levest. Havazott, és a szenteknek magas fehér kalapja volt. Nekem nem volt kalapom, és az olvadást vártam. Több lett a napsütés, és melegebbek lettek a viharok – – – Kanalaztam a levest. Tegnap végre megláttam az első rügyeket. Virágoznak a fák, és a nők egyre áttetszőbbek. Én is áttetsző lettem. A kabátomnak annyi, és a nadrágomnak is – – – Az emberek lassan már kerülnek. Sok minden jár a fejemben, keresztül-kasul. Minden kanál levessel egyre fertelmesebb gondolatok. Hirtelen abbahagyom. Hirtelen elegem lesz. A csajkát a kőpadlóra teszem, még félig tele van, a gyomrom meg korog, de nem kell több. Nem kell több! A hat szent a tetőn a kék égre néz. Nem, a levesem már nem kell! Mindennap ugyanaz a lötty! Ha csak ránézek, erre a koldusciberére, rosszul vagyok! Öntsd ki! A levesed! Ki vele! A francba vele! – – –
A szentek a tetőn szemrehányón figyelnek. Ne bámuljatok ott fent, inkább itt lent segítsetek rajtam! Kéne egy új kabát meg egy ép nadrág – egy másik leves! Változatosság, uraim! Változatosság! Inkább lopni, mint koldulni! És még sokan gondolták ugyanezt ott a sorunkban, idősebbek és fiatalabbak – nem ők voltak a leghitványabbak. Igen, sokat loptunk, legtöbbször élelmet, ami nagyon kellett. De dohányt és cigarettát, sört és bort is. Leginkább a kiskerteket látogattuk. Amikor közeledett a tél, és a boldog tulajdonosok otthon ültek a meleg konyhában. Kétszer majdnem elkaptak, egyszer egy fürdőháznál. De nem látták meg a képem, és megléptem. A jégen, az utolsó pillanatban. Ha elkap a zsaru, most büntetett előéletű lennék. De nekem jól jött a jég, a zsaru meg elvágódott. Szűz maradt minden papírom. A múlt semmi árnya nem vetül az irataimra. Hiszen én is tisztességes ember vagyok, és az is voltam, és csak a helyzetem reménytelensége miatt inogtam meg, mint a szélingatta nádszál – hat zűrzavaros éven át. Az egyenes egyre görbébb lett, a szívem meg egyre szomorúbb. Igen, már nagyon el voltam keseredve. De most megint boldog vagyok! Mert most tudom, hová tartozom. Most már nem félek, hogy lesz-e holnap mit zabálni. És ha a csizma tönkremegy, megfoltozzák, és ha az egyenruha tönkremegy, kapok újat, és ha jön a tél, kapunk kabátokat. Nagy, meleg kabátot. Már láttam őket. Már nem kell, hogy jól jöjjön a jég! Most minden biztos. Végre rend van. Adieu, napi gondok! Mostantól mindig lesz melletted valaki. Jobbról és balról, éjjel és nappal.
„Sorakozz!” – harsog a parancs.
Felsorakozunk, feszes sorba.
A kaszárnyaudvar közepén.
És a kaszárnya akkora, mint egy egész város, egyszerre nem is lehet belátni. Gyalogosok vagyunk könnyű és nehéz gépfegyverekkel, és csak részben vagyunk motorizálva. Én még nem vagyok motorizálva. A százados ellép a sorfalunk előtt, követjük a tekintetünkkel, és ha már a harmadikat is elhagyta, újra magunk elé nézünk, előre. Feszesen, mereven. Így tanultuk. Rendnek kell lenni! Szeretjük a fegyelmet. Ez nekünk maga a paradicsom munka nélküli ifjúságunk bizonytalansága után – – –
És a századost is szeretjük. Finom ember, igazságos és szigorú, ideális apa. Lassan lép el előttünk, nap mint nap, és ellenőrzi, hogy rendben van-e minden. Nemcsak azt, hogy ki vannak-e a gombok suvickolva – nem, a felszerelésen keresztül belelát a lelkünkbe. Ezt mindnyájan érezzük. Ritkán mosolyog, és nevetni még senki se látta. Néha szinte megsajnáljuk, de átlát rajtunk. Olyanok szeretnénk lenni, mint ő. Mindnyájan. Na de a főhadnagyunk egészen más kaliber. Ő is igazságos ugyan, de sokszor rettenetesen feldühödik, és minden csekélységért vagy akár a semmiért is ordítozik. De nem haragszunk rá, nagyon ideges és kész, mert agyonhajszolja magát. Be akar ugyanis kerülni a vezérkarba, és ezért éjjel-nappal tanul. Mindig könyv van a kezében, és ostobaságokat olvas. A hadnagyunk hozzá képest tacskó. Alig idősebb nálunk, vagyis ő is úgy cirka huszonkettő. Szeretne ő is gyakran ordítozni, de nem igazán mer. De azért kedveljük, mert csodálatos sportember, a legjobb sprinterünk. Pompás stílusban fut. A katonaság és a sport között voltaképpen sok a hasonlóság.
Az ember legszívesebben azt mondaná: a katonaság a legszebb sport, mert itt nem csak a rekordokról van szó. Hanem többről. A hazáról. Volt idő, mikor nem szerettem a hazámat. Hazátlan bitangok kormányozták, és sötét, államfeletti erők kerítették hatalmukba. Nem az ő érdemük, hogy még élek. Nem az ő érdemük, hogy most itt masírozhatok. Feszes sorban. Nem az ő érdemük, hogy most megint van hazám. Erős és hatalmas birodalom, fényes példa az egész világnak! És egyszer az egész világon uralkodni fog, az egész világon! Szeretem a hazámat, amióta megint van becsülete! Mert az most már nekem is van megint, becsületem! Már nem kell koldulnom, már nem muszáj lopnom. Ma minden másként van. És még mennyire másként lesz!
A következő háborút megnyerjük. Ez már biztos! Vezéreink örökösen a békéről áradoznak, de én meg a bajtársak csak összekacsintunk. Ravaszak és okosak a mi vezéreink, majd átverik a többieket, hiszen nincs párjuk a hazudozásban. Hazugság nélkül nincs élet. Mi meg egyre csak felkészülünk. Minden nap felsorakozunk, aztán irány a kapu, lépés indulj! Átmasírozunk a városon. A civilek boldogan néznek minket, csak néhányan vannak, akik egyetlen pillantásra se méltatnak, mintha haragudnának ránk. De azok mindig az öregemberek, akik már úgyse számítanak. De azért mégis dühítő, ha elfordulnak, vagy hirtelen minden ok nélkül megállnak egy kirakat előtt, csak hogy ne minket kelljen nézniük. De csak meglátnak, amikor észreveszik, hogy a kirakat üvegében tükröződünk. Akkor aztán elönti őket a méreg. Úgy bizony, tisztelt urak, levitézlett, kiszolgált bagázs, unalmas pacifista susmusolók, előlünk nem menekültök! Bámuljátok csak az édességeket, a játékokat, a könyveket meg a melltartókat – mindenütt látni fogtok minket! A kirakatokon is átmasírozunk! Tudjuk mi, hogy nem tetszünk nektek. Ismerlek már titeket – akár a tenyeremet! Az én apám is ilyen. Ő is félrenéz, ha engem masírozni lát. Ki nem állhat minket, katonákat, mert gyűlöli a hadiipart. Mintha az volna a legnagyobb baj ezen a világon, hogy kereshet-e egy fegyvergyáros vagy nem! Hadd keressen, ha hűségesen szállít! Príma ágyúkat, lőszert, teljes felszerelést – – –
Nekünk maiaknak ezzel már nincs bajunk. Mert mi felismertük, hogy a haza a legfontosabb az ember életében. Nincs ennél semmi fontosabb. Minden más csak ostobaság. Vagy jobb esetben csak másodrendű. Ha a hazának jól megy, akkor minden gyermekének jól megy. Ha rosszul megy neki, akkor ugyan nem minden gyerekének megy rosszul, de az a pár kivétel nem oszt, nem szoroz az élő néptest szempontjából. És a hazának csak akkor megy jól, ha félnek tőle, ha tudniillik van hatásos fegyvere – – –
És ez a fegyver mi vagyunk. Én is közéjük tartozom. De még mindig vannak tévelygők, akik nem látják ezeket a magától értetődő összefüggéseket, és nem is akarják látni, mert még mindig azoknak az ostoba ideológiáknak a foglyai, amik a tizenkilencedik században gyökereznek. Az én apám is ebből a gárdából való. Szomorú egy gárda. Vert sereg. Apám képmutató ember. Három évig volt hadifogságban, 1917-től. Csak 1919 végén jött haza. Én 1917-ben születtem, tehát úgynevezett háborús gyerek vagyok, de erre az egész világháborúra én persze már nem emlékszem. És az azt követő időkre se, az úgynevezett háború utáni évekre. Csak néha, egészen homályosan. Az első igazi emlékem csak cirka 1923-ból van. Az apám pincér, egy borravalóleső. Azt állítja, hogy a világháború miatt sülylyedt le szociálisan, mert 1914 előtt csupa előkelő étteremben dolgozott, most meg kint, a külvárosban, egy nagyon középszerű helyen. Ugyanis a hadifogság óta kicsit sántít, és egy sánta pincér, az egy luxusétteremben szóba se jöhet. De a privát tragédiája ellenére sincs joga szidni a háborút, mert a háború természeti törvény. Az apám egyébként is zsörtölődő alak. Amikor még vele laktam a szobájában, minden nap összevesztünk. Mindig azokat szidja, akiknél a pénz van, közben meg közéjük vágyik – milyen szívesen hajlongana megint előttük, mert csak a borravalójára tud gondolni! Igen, az apám velejéig képmutató ember, és én nem szeretem. Ha véletlenül nem az én apám volna, azt kérdezném: ki ez a visszataszító pasas? Egyszer azt mondtam neki: „Te csak ne aggódj a következő háború miatt, rád már úgyse kerül sor, a korod miatt!” Először teljesen nyugodt maradt, és úgy nézett rám, mint aki emlékezni akarna valamire. „Igen – folytattam – veled már senki se számol.” Még mindig nyugodt volt, de egyszer csak, mintha fedezékből tüzelne, eltalált egy ijesztően gyűlölködő pillantása. És kiabálni kezdett. „Menj csak a háborúdba! – ordította – Menj, és ismerd meg! Üdvözletem a háborúnak! Ess el, ha ezt akarod! Ess el!” Otthagytam. Ez három éve volt. Még mindig hallom, ahogy ordít, és látom magam a lépcsőházban. Hirtelen megálltam és visszamentem. Ottfelejtettem a ceruzám, ugyanis a szerkesztőségekbe akartam menni, ahol az újságok apróhirdetései vitrinekbe vannak kiakasztva, hátha találok valami munkát, akármilyet – igen, akkoriban még mindennek dacára hittem a mesékben. Amikor újra beléptem a szobába, apám az ablakban állt, és kifelé nézett. Ez volt a heti szabadnapja. Egy pillanatra rám nézett – – –
„Ittfelejtettem a ceruzám” – mondtam. Bólintott, és megint kifelé nézett. Mi volt a tekintetében? Sírt? Megint elmentem. Sírj csak, gondoltam, minden okod megvan rá, mert tulajdonképpen a te nemzedéked miatt megy most nekem ilyen gyalázatosan – – –
(hisz akkoriban még munkanélküli voltam, és nem volt jövőm). Apáink nemzedéke ostoba ideálokat kergetett a nemzetközi jogról meg az örök békéről, és nem fogta fel, hogy még az állatok alacsonyabb rendű világában is felfalja az egyik a másikat. Erőszak nélkül nincs igazság. Nem gondolkozni kell, hanem cselekedni! A háború mindennek atyja. Az apámhoz többé nincs közöm. Ki nem állhatom az örökös siránkozását! Folyton csak ezt hallom: „A háború előtt, azok voltak a szép idők!” – na ettől végképp megvadulok. Az nekem nem tetszett volna, a te jó világod! Pontosan el tudom képzelni a régi fotográfiák alapján. Háromszobás lakásod volt, még nem voltál nős, és ahogy akkoriban mondták, gondtalan agglegényéletet éltél. Nőztél, kártyáztál. Mindenkinek volt pénze. Rohadt egy kor. Gyűlölöm. Mindenki dolgozhatott, kereshetett, senkinek se kellett éhezni, senkinek se voltak gondjai – – –
Visszataszító egy kor! Gyűlölöm a kényelmes életet! Előre, mindig csak előre! Iiiin-dulj! Rohamra – nincs előttünk akadály! Se szántó, se kerítés, se sövény – – –
Mindent legázolunk! Iiiin-dulj! Így rohamozunk, és egy dombon fedezékbe húzódunk, hogy belássuk az alattunk lévő utcát. Egyelőre még csak gyakorlatozunk. De hamarosan komolyra fordulnak a dolgok, a jelek egyre világosabbak. És az a háború, ami holnap jön, egészen másmilyen lesz, mint az az úgynevezett világháború! Sokkal nagyobb, hatalmasabb, brutálisabb – így vagy úgy, de megsemmisítő háború! Vagy én, vagy te! Mi szembenézünk a valósággal. Mi nem térünk ki előle, mi nem csapjuk be magunkat – – –
Most ágyúznak. A távol vibráló messzeségben. Alig hallani. Egyelőre csak vaktában lőnek. Lent az utcában két biciklis lány tűnik fel. Ők nem látnak minket. Hirtelen megállnak és körülnéznek. Aztán az egyik egy bokor mögé megy, és leguggol. Vigyorgunk, és mögöttem a hadnagy kicsit nevet is. Az őrmester arra néz a látcsövével. Most valami zúg az égen. Egy repülő. Elhúz felettünk. A lány nem zavartatja magát, csak felpillant. A pilóta nagyon magasan repül, és nem láthatja. A lány tudja. Ránk nem gondol. Pedig a háborút mindig a gyalogosok döntik el – sosem a pilóták! Róluk mégis sokat beszélnek, rólunk meg keveset. Még ha nekik elegánsabb is az egyenruhájuk – majd meglátjuk, hogy alkalmasak-e arra, amit magukról képzelnek! Azt hiszik, hogy fentről egyszerűen rommá lőnek egy országot, nekünk gyalogosoknak meg már csak a romokat kell elfoglalnunk – ami veszélytelen!
Mint egy jobbfajta rendőrség. Várjuk csak ki a végét! Majd meglátjuk, feleslegesek vagyunk-e. Vagy másodrendűek. Nem, én nem szeretem a pilótákat! Beképzelt bagázs. És a nők is olyan hülyék, hogy csak a pilóta kell nekik. Az a legfőbb ideáljuk! Annak a kettőnek is ott lent az utcán – most lelkesen integetnek neki. Az összes liba pilótával akar táncolni! Ne integessetek, ti barmok – titeket is csak lenéz, mert nem tudtok repülni! Igenis, mi nyeljük az út porát, és mi masírozunk a mocsokban! De majd gondoskodunk róla, hogy ez a mocsok felérjen az égig! Garantáljuk! „Te jó isten” – kiált a hadnagy. Mi történt!? Az égre mered.
Ott, a pilóta! Lezuhan! „A bal szárnyának fuccs” – mondja az őrmester a látcsőbe nézve. Lezuhan, lezuhan.
Füstcsíkot húz maga után.
Egyre gyorsul. Mi meg csak bámuljuk. És az jut eszembe: Furcsa, de nem pont azt gondoltad az előbb: zuhanj le –? „Ezeknek befellegzett” – mondja a hadnagy. Mindnyájan felugrottunk. „Fedezékbe!” – kiált ránk az őrmester. „Fedezékbe!” – – –
Három koporsó három ágyútalpon, három repülős koporsója. Pilóta, megfigyelő, rádiós. Fegyverrel tisztelgünk, pereg a dob, a zenekar a jó bajtársról szóló nótát játssza. Aztán jön a parancs: „Imára!” Lehajtjuk a fejünket, de nem imádkozunk. Tudom, hogy közülünk már senki se imádkozik. Csak úgy teszünk. Puszta formalitás. „Szeresd ellenségedet” – ez már semmit se mond nekünk. Mi azt mondjuk: „Gyűlöld ellenségedet!” A szeretettel a mennyországba jutunk, a gyűlölettel meg előre – – –
Mert már nincs szükségünk a mennyei örökkévalóságra, amióta tudjuk, hogy az egyes ember semmit se számít – csak feszes sorban állva lesz belőle valaki. Nekünk csak egy örökkévalóságunk van: a népünk élete. És csak egy mennyei kötelességünk van: meghalni, hogy a népünk éljen. Minden más fölött eljárt az idő. Felsorakozunk. Igazodva, férfi a férfihoz. Én a kilencedik vagyok jobbról, a legmagasabbak felől. A legmagasabb egy-nyolcvannyolc, a legkisebb egyötvenhat, én egyhetvennégy vagyok. Pont jó, se túl magas, se túl alacsony.
A külsőmmel egészen meg vagyok elégedve.