Nagyon örülök, hogy ez a videósorozat megszületett, nem sokkal a Ribizliálom megjelenése után. Annyiféle voltam akkoriban, féltem, örültem, izgultam… sok dolgot elmeséltem ebben a könyvben, amit addig nem. Aztán láttam majd negyven, általam szeretett és tisztelt alkotót beszélni erről az írásról – és magáról. Majd negyven napon át. A véleményeknek, személyes történeteknek ez az özönvize átmosott, és végül biztonságot hozott. Hiszen mindenki azt mondta el a szövegről, amit az ő saját nézőpontjából fontosnak érzett, ami az ő történetéhez kapcsolódott. ami őt személyesen megmozgatta. És ha belegondolok, ez mindig így van-volt-lesz.
Ha egy alkotás elkészül, mindenki mond róla mindent, így van ennek a rendje. Néha teljesen ellentétes vélemények is születnek, egyiknek fekete, másiknak fehér, egyiknek szép, másiknak csúnya… Mi marad hát az alkotónak, ez esetben nekem: visszahúzódom a saját középpontomba, és onnan csinálom a dolgomat, azt, amit belülről igaznak hiszek, azt, amit tíz-húsz-száz magamnak feltett kérdés után is jónak gondolok. Új erő és bizonyosság ez nekem az ösztönösen őszinte folyamatokról, az alkotás erejéről. Aki élt, az nem hiába élt, mondja a költő (Sanyika, persze hogy), és azt gondolom én, hogy aki hozzáteszi a maga mélyéből feltárt saját részét a nagy egészhez, annak már megérte itt lennie. Nagyon köszönöm az itt megszólalóknak, hogy meséltek, hogy gondolkodtak a szövegem kapcsán, és hogy a maguk részét hozzátették egy végső soron közösen épített egészhez: az emberi melegséghez, nyitottsághoz, párbeszédhez, szépséghez.
Ajánlom nektek újra ezt a sorozatot végignézésre, nevetésre, elmélyülésre, és minden alkotónak azt kívánom, hogy legyen egy ilyen sorozata: hogy hallgassa meg és ne féljen attól, amit mások mondanak. Magamnak is ezt kívántam. És olyan jó, hogy mondták…