„Ha azt mondom: holokauszt, az emberek többségének Auschwitz–Birkenau kapuja, a sivár barakkok, a gázkamrák jutnak eszébe. Auschwitz valóban magyarok százezreinek temetője lett; azonban csak egy gyötrelmes út végállomása volt. Mi hát akkor a holokauszt, hol kezdődik? A zsidótörvényeknél? A magyar zsidók megalázó kirekesztésénél? A kifosztásnál, a gettósításnál, a vagonokba terelésnél? Vagy a holokauszt maga a sok százezer megnyomorított élet?” – írja Holokauszttörténetek című könyvének Bevezetőjében Klacsmann Borbála.
Klacsmann Borbála a holokauszt mikrotörténelmének tanulmányozása során a fenti kérdésekre keresi a választ: sok-sok egyéni történet bemutatásával betekintést nyújt a holokauszt mint történelmi folyamat összetettségébe, a szereplők motivációiba, döntéshelyzeteibe, és abba, hogy valójában mit is jelentett akkor és ott az üldöztetés az egyszerű emberek számára. A holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapja alkalmából most egy részletet közlünk Klacsmann Borbála hamarosan megjelenő könyvéből, a Holokauszttörténetekből.
Deutsch Bernát naplója (részlet Klacsmann Borbála Holokauszttörténetek című kötetéből)
Szenczy István, az ócsai vasútállomás pályamestere bizonyára meglepődött, amikor 1945-ben, egy eseménytelennek ígérkező, szép, áprilisi napon délelőtt tízkor a Budapest felől érkező 37-26. számú személyvonatra felhívták az utasok, majd egy holttestet mutattak neki, amely a vonat 19794. On számú német kocsijában feküdt. A pályamester leemeltette a testet a vagonból, majd végigvizsgálta a többi vagont, és egy másik német kocsiban súlyos állapotban lévő férfit talált. A beteget kórházba szállíttatta, a testet pedig a kiérkező rendőrök vitték el.
Balogh József rendőrparancsnok és a községi nemzetőrség a holttestnél talált iratok alapján azonosította a halottat: Deutsch Bernátnak hívták, Semesnyéről származott. Semesnye (ma Romániában van) Szolnok-Doboka megyei kis település volt 1800 lakossal, köztük 60 zsidóval. Ide született Deutsch Bernát 1922. augusztus 18-án; zsoldkönyve szerint 1943 októbere óta volt munkaszolgálatos. A hadműveleti területre 1944. június 15-én indították útnak. Adatai alapján a fiatal férfi földműves volt eredetileg.
Bernát minden bizonnyal egyike maradt volna a sok száz névtelen halottnak, akiknek sorsáról, álmairól, gondolatairól, terveiről semmit nem tudunk, ha a gondos elöljáróság nem őrizte volna meg a nála talált iratokat.
A zsoldkönyv mellett teleírt lapok és egy szintén teleírt jegyzetfüzet képezi Bernát „örökségét”, amelyek ma a Pest Megyei Levéltár ócsai iratai között találhatók.
Bernát minden bizonnyal jó kedélyű fiatal férfi volt, aki szerette a verset, és talán az éneket is: mind a füzetke, mind pedig a lapok költeményekkel és az akkor divatos slágerek szövegeivel vannak teleírva. Nem egyet ezek közül a munkaszolgálatosok saját helyzetükhöz alakítottak át – ám az is lehet, hogy Bernát költői vénája nyilvánult meg ebben a formában. Így például „A Kárpátok hegy aljában” kezdetű ismert nótát a következőképp írta át:
Románia hegy aljában rózsafa virágzik
Alatta egy munkásszakasz vígan masírozik.
Ne masírozz, munkásszakasz, mert agyonlőnek
Messze van az édesanyád, aki megsirasson téged.
Nem kell engem megsiratni, nem vagyok én árva
Panaszaim felhangzanak szép Magyarországra
Majd megsirat, majd meggyászol engem a nagy ágyúszó
Fejünk fölött sivít a szél, robban az ágyúgolyó
Édesanya levelet ír katona fiának
Gyere haza, édes fiam, egy kis szabadságra
Főhadnagy úr visszaírja, ne várja a katona fiát
Románia hegy aljában ásták meg a sírját
E verset 1943. december 10-én Nagyváradon jegyezte le. Sejteni belőle, hogy a munkaszolgálatos század nem épp a legjobb elbánásban részesült, ám a hazaszeretet és a bizakodás mégis kihallatszik a sorokból. E komor téma azonban csupán egyetlen pillanatra felhőzi el a versek sorát – a többségük szerelemről, vidám témákról szól, éppúgy, ahogy az egy korabeli fiatalhoz illett.
Amennyire gyakorlottan írt jiddisül, annyira botladozott Bernát kézírása, amikor magyarul vagy románul jegyzetelt – az egyszerű zsidó földműves három nyelvet beszélt, ami nem is meglepő a lakhelye ismeretében. Mi több, valószínűleg a bajtársaitól elkezdett csehül tanulni, amit igazol egy rövid szószedet a füzetében. Sőt a cirill betűket is lejegyezte. Mindemellett a jegyzettömb tartalmazza legkedvesebb bajtársai nevét és címét is.
Sosem fogjuk megtudni, min ment keresztül Bernát, mint ahogy azt sem, miért és mikor csatolták a német vagonokat az ócsai vonathoz, kik voltak bennük, honnan és mikor indultak útnak eredetileg.
A Bernát iratai közt található Ebenfurth–Sopron–Győr-járatra szóló menetjegyet 1945. április 12-én pecsételték le, valószínű tehát, hogy a százada a nyugati határon zajló erődítési munkálatokhoz volt kirendelve; és ezen a napon indult el hazafelé, ám útközben a szervezete feladta a küzdelmet. Az ócsai községi orvos megvizsgálta a holttestet, és „külső erőszak nyomát nem fedezte fel”: a fiatal férfi egyszerűen éhen halt, majd ki tudja, hány napig feküdt holtan a vasúti kocsiban.
Az elöljáróság a nyomozást ezután megszüntette, mivel „bűncselekmény ezek szerint nem forog fenn” – természetesen azt nem számítva, hogy Bernátnak miért kellett hazatérőben éhen halnia egy vasúti kocsiban.
Forrás: HU-MNL-PML-V.1083 Db, 507/1945.
