Bolognai anziksz: Balázs Eszter Anna a Kolibri Kiadó képviseletében


Tavaly még azért utaztam ki Bolognába a prae.hu rovatvezetőjeként, hogy lássam, milyen trendek vannak külföldön, és más országok nagy kiadói milyen irányban gondolkodnak tovább. Ennek megfelelően rengeteget kóvályogtam cél nélkül Both Gabival, a Meseutca főszerkesztőjével, rácsodálkoztunk a meglepően felnőttes, sokszor ijesztő, albumszerű “gyerekkönyvekre”, meghallgattunk egy csomó pódiumbeszélgetést, és jegyzeteket készítve végignéztük a különböző kiállításokat.

Idén viszont meglehetősen másképp alakult a vásár: Miklóssal mindennap fél 9-től este 5-6-ig tárgyaltunk, félóránként más asztalnál, de ha közben felszabadult egy kis idő, akkor az előre eltervezett pluszprogramokat iktattuk be: illusztrátorok kiállítása, frissen díjazott könyvek lapozgatása, “nemzetközi kapcsolatépítés”… Hiszen az összes kiadóval és ügynökséggel, akikkel ketten együttvéve kapcsolatban vagyunk, nem tudtunk volna találkozni, de néha egy kézrázás, egy ötperces beszélgetés is sokat számít.

Mivel Bolognában mindenki ott van, aki komoly gyerekkönyves, és a vásár alatt rengeteg díjat osztanak ki, rögtön személyesen gratulálni is tudtunk az érintetteknek: például Gitának, az indiai Tara Books képviselőjének, és a mexikói Cristinának, a Técolote vezetőjének, akik idén minketten a Bologna New Horizons díját nyerték a könyvükkel, és még Mexikóban barátkoztunk össze. Szintén Bolognában jelentik be minden évben, ki kapja a legrangosabb gyerekirodalmi díjat, melyet Astrid Lingren emlékére alapítottak. Idén a Hollandiában igen népszerű író, Guus Kuijer nyerte – remélem, mindenki sejti, hová vezetett az első utunk a hír hallatán…

Mindeközben persze mint a Sárközy and Co. Irodalmi ügynökség gyerekkönyvesei is tiszteletünket tettük jó pár helyen, mert érdeklődés odakint is van aziránt, ami szép és jó – ám a tárgyalások gyümölcse majd az elkövetkező hetekben, hónapokban érik be majd. 

Aztán azért 6 után sem dőltünk hátra, mert ilyenkor van a legtöbb standfogadás, ahol fontos ott lenni, hiszen sokszor egy kötetlen beszélgetés sokkal több lehetőséget rejt magában, mint a robotpilóta-üzemmódban folytatott, intenzív tárgyalás.

Este pedig, “természetesen”, a vacsora is hivatalos: egyik nap a guadalajarai könyvvásár többi ösztöndíjasával és a mexikói szervezőkkel gyűltünk össze egy olyan igazi, olaszos lakomára (12 ország gyerekkönyvesei egy asztalnál), másnap pedig a magyar gyerekkönyvesek vacsoráztunk együtt, és osztottuk meg egymással a tapasztalatainkat.

Tavaly is rettentően élveztem Bolognát, hiszen jó látni, mekkora és milyen sokszínű a nemzetközi  piac, lelket simogató volt, hogy a magyar stand mind külcsínben, mind belbecsben felveszi a versenyt a nemzetközi pályán – bár tavaly még megrázott, milyen sok a silány, igénytelen árut engedtek be a vásár szervezői (főleg az angol és amerikai piacról).

Idén viszont úgy fel voltam pörögve, mintha gyorsítórakétát kötöttek volna rám: úristen, mekkora a különbség, ha az ember nézelődni megy valahova, mintha vadászni! Mert igen, Mikóssal kopóként kutattuk a szép és jó könyveket, és nem egy olyan kincset találtunk, amit már holnap szeretnénk magyar nyelven látni!       

Szóval remélem, hamarosan már nem kell ilyen titokzatoskodva, irodalmi titkosügynökként nyilatkoznom, hanem kikiabálhatjuk a világba az új címeinket, és a külföldi eladásokat is. Addig tartsatok ki valahogy…

Balázs Eszter Anna tudósított Bolognából. És ma sem pihen…