Múlt héten közöltük a Park Könyvkiadót alapító Rochlitz Andrással készült exkluzív interjúnkat. Akkor a kezdetekről mesélt a 32 év után most leköszönő alapító-igazgató. A beszélgetés második felében a sikerek és kudarcok mellett a könyvpiacon bekövetkezett változások is szóba kerültek.
Palugyai István exkluzív interjúja a Nyugati tér blognak
– Sokak szerint egyre nehezebb könyvet eladni, de legalábbis nagyon más, mint a nyolcvanas évek végén. Mit érzett meg ebből a Park?
– Minden kiadónak fő a feje a terjesztés miatt. Én mindig úgy éreztem, hogy a kiadónak közvetlen kapcsolatban kell lennie a könyveladással. A baj csak az volt, hogy a próbálkozással többnyire megbuktunk. Először a Művelt Néppel közös cégben, a Platánban szereztünk többségi tulajdont, de a cég tönkrement. Aztán 1991-ben alapítottunk egy saját terjesztőt, a Jeles és társát. Ez is tönkrement, nagyon sok pénzt buktunk vele. Romjain 1994-ben hoztuk létre a Napkönyv Kft.-t, ami egész jól kezdett működni, de három évvel később a Novotrade lenyúlta, és Sunbooks (SB) néven egy internetes bázisra épülő nagykereskedelmi céget álmodott belőle. Én 2000-ben vásároltam ki a Novotrade-et, amikor az SB még erősen rászorult a Parkra, és ez rengeteg nehézséget okozott nekünk, de valahogy túléltük. Pár évvel később a Novotrade eladta a Sunbooksot a Lírának, s ott hullt hamvába, ezt már megúsztuk. Az ötödik „dobásunk” lett a Libri, s itt valóban sikeres közvetlen kapcsolatunk lett a terjesztéssel.
– A rendszerváltás után a példányszámok is lejtmenetbe kapcsoltak. Ez mennyire érintette Önt rosszul?
– A kilencvenes években sok szabadon hagyott publikációs hely (úgynevezett niche) volt még a könyvpiacon és a Park ezekbe jól be tudott lépni. Ennek köszönhetően egy-egy sorozatnak – ugyan egyre kevesebb példánnyal – sok kötetét el tudtuk adni. A Hétköznapi pszichológia például mintegy 70 kötetet élt meg, de amíg a Testbeszédből 1989 óta elfogyott vagy 300 ezer példány, addig az egyik legutolsó, Életvizsgálatok címűből jó, ha 3000. Ahogy a kiadók köre is bővült és egyre több cím jelent meg, úgy csökkentek a példányszámok. De még 2000-ben is el lehetett adni 5-6 ezer példányt egy olyan rétegkönyvből, mint a 15 ezer forintos Egyetemes Művészettörténet című enciklopédia. A ’90-es végén elkezdtünk népszerű személyiségeket megnyerni szerzőnek. Azóta sok ismert tévés készített könyvet, de az első Kepes András volt, akinek két nálunk megjelent könyve úttörő volt a műfajban. Csináltunk utána könyvet Friderikusszal és Frei Tamással is, ők voltak akkoriban a menők. Sikeres újdonság volt az ún. perszonalizált szakácskönyv, amikor nemcsak a recept, hanem a szakács is ott van a könyv középpontjában, aki mellesleg szintén tévés személyiség. Így adtuk ki Jamie Olivert és Stahl Juditot. Judit mindkét könyve a kétezres évek elején százezer feletti példányban fogyott el, Jamie könyveiből pedig tavaly készült el a Parknál a 18. kötet. Később ezek a piaci hézagok beteltek, mások is megtalálták őket, és sokszor jobb könyveket is csináltak, mint mi.
– Mennyire érezte a könyv társadalmi szerepének megváltozását? Hogy az új generációk kevesebbet olvasnak papíralapú könyveket?
– Talán a Szemtanú-féle, vizuális érzékenységre nevelő, látványos ismeretterjesztő könyvek is azért szorultak háttérbe, mert időközben sok internetes alternatíva született. Van egy kétségtelen átrendeződés, de a mostani járvány is mutatja, a könyv hihetetlenül állóképes. Minden diszciplína, akár tudományos, akár művészeti, életünk valamennyi jelensége „lefordítható” könyvre. Szerintem az olvasók száma sem csökkent, a közönség inkább átstrukturálódott.
– Úgy érzem, a legnagyobb sikereket a jól megválasztott külföldi bestsellerszerzők könyveinek magyar adaptációja hozta. Milyen arányt képviseltek a magyar szerzők, akiknek zöme szintén jobbára sztár, vagy legalábbis celeb volt?
–Talán alkat kérdése is, hogy visszahúzódóbb lévén ritkán bújtam ki a csigaházamból hazai szerzőket keresni, azt meg pláne nem gondoltam, hogy sikerrel tudnék szépirodalmi szerzőket felkérni, ebben a Magvető amúgy is verhetetlen volt. Az utóbbi 5-6 évben valamivel több szépirodalmat adtunk ki, igaz, jobbára külföldi szerzőket, viszont a mindent elborító angolszász dominancia mellett törekedtünk a sokszínűségre, számos francia, spanyol, olasz, német, skandináv író könyvét jelentettük meg. Arra külön büszke vagyok, hogy mire Alice Munro irodalmi Nobel-díjat kapott, előtte már három könyvét is kiadtuk. És a 15 kötetes életműből magyar nyelven már csak kettő hiányzik. Nem sokáig.
– Kiadtak számomra kakukktojás szerzőket is, mint Thomas Manntól a József és testvéreit, vagy a magyar holokauszt jeles szakértőjét, Randolph Brahamet. Ezek személyes ügyeinek számítottak?
– Nekem az egész kiadó személyes ügyem volt, a holokauszt problematikája talán még inkább. A holokauszt krónikája című enciklopédikus művet a középiskolás generációnak készítettük, házaltam is vele akkoriban, hogy bekerüljön az iskolai könyvtárakba. Nem jött össze, sajnálom. A csodálatos Braham professzorral jó barátságba kerültem, felújítottuk A népirtás politikája – A holokauszt Magyarországon címűalapművét,kiadtuk a monumentális A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiáját. Mindkét könyv munkálatait ő finanszírozta. Thomas Mann Józsefe nagyon közel áll a szívemhez, ahogy Saul Bellow Herzogja, vagy William Styron műve, a Sophie választ. Kétségtelen, hogy nem ezek voltak a legnagyobb piaci sikereink, de ezt előre lehetett tudni.
– Akadtak váratlan nagy kudarcok?
– Bőségesen. Próbálkoztunk például a világszerte népszerű Lonely Planet útikönyvsorozattal. Rémes társaság volt, kiadtunk vagy 35 kötetet, miközben nem engedték, hogy a jól ismert emblémájukat rátegyük a könyvekre. De nem ez volt a kudarc oka. Óriási munkával a hideg vízre valót sem kerestük meg. Nem bírtuk a rendszeres frissítést sem, fel kellett adnunk, nem jött be.
– Milyenek voltak a munkatársai?
– A kezdetektől nagyszerű emberekkel dolgozhattam együtt. Béres Jutka, Szabados Erzsi, a főkönyvelőnk, Fábián Éva nélkül nem tudtam volna elindulni. A Park első főszerkesztője korábbi Akadémiai Kiadós kolléganőm, Révy Katalin volt, aki mindent tudott a kézirattal kapcsolatos munkálatokról. Szinte a kezdetektől csatlakozott hozzánk Lovass Gyöngyvér, a világ legjobb korrektora. Katitól az utódai, Szalay Marianne és Tönkő Vera is sokat tanultak. Nagyiván Attila kereskedelmi vezetőnk pedig olyan presztízst vívott ki magának, amihez fogható a szakmában nemigen volt.
– Mi motiválta döntését, hogy csatlakozott a Libri Kiadói Csoporthoz?
– A vállalkozói függetlenséget 2013-ban feladtam, de a szakmai önállóságomat megtartottam és a kiadói listát szabadon alakítottam ezután is. Az ügyvezetői és (kisebbségi) tulajdonosi pozícióval együtt járt, hogy minden további nélkül hozhattam magammal a korábbi munkatársaimat, azokat, akik nem mentek nyugdíjba, az akkor jobbára 30-as generációt, akik a Librinél a jövőt illetően tőlem függetlenül biztonságba kerültek. Mindazonáltal nehéz döntés volt, legalább három évig érleltem, mire a végtelen türelmű és állhatatos Balogh Ákos kapacitálására beadtam a derekamat. A terjesztői kapcsolat biztonsága nagyon vonzott, még akkor is, ha ezt a biztonságot, különösen az első időkben, kicsit igazságtalannak éreztem a konkurens kiadókkal szemben. Persze minden kiadó keresi, hogyan tud a többiekkel szemben előnyre szert tenni. Valaki online-ban nagyon jó, vannak, akik közös céget visznek a viszonteladókkal, vagy akár egyes jól menő szerzőkkel. Sőt, az is előfordul, hogy a kiadó az irodalmi ügynökséggel lép partneri kapcsolatba. Ebben a szakmában sem mindig a széplelkűség a nyerő.
– Nem érzi a veszélyt, hogy visszavonulásával a Park Könyvkiadó profilja meghatározhatatlanná válik? Egy nagy egészben a rész mindig megőrizheti sajátosságait, attól még az egész sokszínű maradhat.
– Inkább úgy érzem, hogy nagyon jó pillanatban hagyom ott a kiadót. A könyvkiadó (a figura) nem az impresszumban, hanem a választott könyveivel mutatja meg igazán magát, ezekben rejlik a mondanivalója. Amit én el tudtam és el akartam mondani a könyveimmel a vélt olvasóimnak, azt elmondtam. Ahogy a szakmában a 2000-es évektől már egy új generáció nőtt fel, úgy a Park Könyvkiadóba is egy fiatal, új gárda érkezett. A Libri Kiadói Csoportban az elmúlt években harmincas-negyvenes éveikben járó kollégákkal, tulajdonostársakkal dolgoztam együtt, nekik más az eszköztáruk, agilisabbak, aktívabbak, szélesebb látókörűek. Elárulom, a kilencvenes években nagyon ambicionáltam, hogy én legyek a legjobb könyvkiadó, ez az ambíció azonban már régen lecsengett. Tönkő Verát – aki az egyetem elvégzése óta a Park Könyvkiadóban dolgozik, aki vérbeli irodalmár, megjárta nálunk a ranglétra összes fokát, mára mindent tud a szakmáról – már régóta megneveztem utódomnak. Az ő befolyása, elképzelései az elmúlt pár évben egyre inkább jelen voltak a kiadói listán. Ez a tendencia folytatódni fog, és a jövőben biztosan lesz némi arculatváltás. Számomra azonban a dolog véget ért és a jövőt illetően már csak kíváncsi vagyok, nincs bennem semmi aggodalom. A kiadó, amit felépítettem, működni fog tovább azzal a habitussal, amit 32 év alatt megalapoztam. Az én pályám kerek. Most egy új korszak jön.