Tizenegy évvel ezelőtt hunyt el José Saramago, s halálának – ha nem is kerek – évfordulója nem egyszerűen emlékezésre és újraolvasásra noszogat, hanem arra is, hogy elképzeljük, ebben az azóta alaposan megváltozott, s most éppen egy világjárvánnyal küzdő világban ő mit képzelt volna még el. Ő, aki annyiféle fantasztikus helyzetben próbálta ki hőseit. Legemlékezetesebb könyvei szinte mind ilyen gondolatkísérletre épülnek.
M. Nagy Miklós írása a Nyugati tér blogon
Mi lenne, ha az Ibériai-félsziget lehasadna Európáról, és elkezdene lassan elúszni az óceánban? Mi lenne, ha egyszer csak megszűnne a halál? Ha az emberek valamilyen rejtélyes okból mindannyian úgy döntenének, hogy nem mennek el szavazni? Ha egyszer csak a valóság szakadozni kezdene, és a lassan terjedő semmi foltjaival kellene együtt élnünk?
Ebbe a sorba illeszkedik a Vakság is – eredeti címén az Esszé a vakságról –, az a könyve, melynek megjelenése után Saramago megkapta az irodalmi Nobel-díjat. A történetből nagy sikerű film is készült, a kötet pedig megjelenése óta lassan egyre inkább aktuálissá válik. Most pedig különösen az. De nem, vagy nem csak azért, mert huszonöt évvel a regény megszületése után (amelyben a vakság járványa már-már elpusztítja a civilizációt) egy valódi világjárvány tette próbára az emberiséget. Mert hiszen akár azt is mondhatjuk – büszkén? –, hogy Saramago sötét víziójához képest milyen jól megbirkóztunk (legalábbis egyelőre) ezzel a helyzettel.
Csakhogy gyanítom, hogy Saramago nem így gondolná. Ő valószínűleg azt mondaná, hogy a vakság járványa a regény megjelenése óta egyre csak terjed, és nem látni az erőt, amely megállítaná. Következetes baloldali és ateista gondolkodóként alighanem elborzadva – miközben mind újabb gondolatkísérletekkel próbálná újra „látóvá” tenni legalább az olvasóit – azt mondaná, hogy a víziója lassan a világ számos országában kezd borzongató valósággá válni: vakok vezetnek világtalanokat, s miközben szinte senki sem látja – vagy meri látni –, hogy merre megyünk, az erőszakos, harsány, ősi félelmekkel operáló vakok maffiája veszi át – vagy veszi vissza – a hatalmat.
Ez persze durva leegyszerűsítés: Saramago nem így fogalmazna, hanem a maga szövevényes és mégis kristálytiszta mondataival elmélkedne az emberről – mind újabb történeteket találna ki, amelyek gondolkodásra késztetnének, vagy éppen kiátkozásra, ahogyan azt megkapta életében mindenféle hivatalos, állami-egyházi köröktől. Saramago történetei persze izgalmasak lehetnek azok számára is – prózájának ereje lenyűgözheti őket is –, akik a világot egészen másként látják. És talán gondolkozhatnak ők is azon, amit annyiféleképpen próbált elmondani – például egyszerűen úgy is, hogy jó lenne ötven évre megállítani a világot. (Kár, hogy regényben ezt már nem tudta megírni.) Amolyan viccesen komoly végakaratként fogalmazta ezt meg; és nem azért szeretné, hogy a világ megálljon, tette hozzá, hogy ő így öregen kapjon még ötven évet, hanem mert az, ahová az emberek egy része eljutott, bőven elég. Most azzal kellene foglalkozni, hogy segítsünk azoknak a millióknak-milliárdoknak, akik lemaradtak, akik nem tudtak belépni a mi szép, új, gazdag világunkba. Badarság persze ez is – mint az irodalom általában.