Simon Balázs tragikusan fiatalon, 2001. június 12-én, húsz éve hunyt el. Költészetét olvasni olyan, mint egy ókori, eltűnt város után kutatni, aztán barangolni a homoktól söpört utcákon, bejárni a megmaradt tereket, helyiségeket. Sosem tudjuk, mi van a megmászandó dűne mögött: újabb dűne, oázis vagy a kitűzött cél?
Szenderák Bence írása a Nyugati tér blognak
Simon Balázs Összegyűjtött versei vaskos könyv, és elsőre nehéz olvasmánynak tűnhet. Amikor fellapozzuk, rögtön antik hősökkel találjuk szembe magunkat – Héraklész, Arión, Aeneas, később Nimród és Ábrahám nevei hangzanak el újra és újra. Néha ők a megszólítottak, néha maguk is beszélnek. A költői én nemritkán önmagát írja bele a mitológiai alakokba:
„Akkor felnéztem a Holdra
s megláttam a máglyát,
ami rám vár
s hidegen lángol
a távoli bolygón, s benne
magam
a rettenetes hőségtől
üvöltve
az egyre csak izzó tűz közepén.”
(Héraklész)
Kapkodjuk a fejünket, próbálunk tájékozódni a burjánzó, mégis meg-megtorpanó nyelvi térben – mintha mély homokban próbálnánk futni. Nehéz, mint egy ókori, eltűnt város felkutatása – eleinte legalábbis mindenképpen. Kaland is ugyanakkor, életre szóló.
Kaland, mert bár Simon Balázs pályája alig tíz évet ölelt fel, ez alatt a rövid idő alatt is hatalmas távot jár be a költészete, ezt a távot pedig olvasás közben mi is követhetjük, ha nem is belátható ugyan – a dűne mögött nem tudjuk, másik dűne van-e, vagy oázis.„Ha jössz, én indulok, sebtében / Összeér kezünk, valamit átadunk.” (Árnyékbújócska) Ilyen Simon Balázs nyomában járni is, ha folyamatosan lépést tartani vele első olvasáskor nem is feltétlenül tudunk.
A képen: Szenderák Bence és Jánossy Lajos
(fotó: Valuska Gábor)
Ez a fiatalkori költészet, az antik kultúrát minden akadály ellenére őszintén és intenzíven közvetíteni akaró líra aztán egyszer csak megváltozik, fókuszt vált. A klasszikus műveltség hirtelen háttérbe kerül, már csak jól átgondolt kapcsolódási pontokként kap szerepet. Egyszerre kitágul és beszűkül a költői tekintet: maga a jelen kerül a fókuszpontjába, bevonva a hétköznapi élményeket és helyeket, lazítva a mitológiai szorításon. Ezek az egyre szűkebb terek – a közvetlen lakókörnyezet, a lakás, majd még tovább: egy lichthóf – bár mindennapiak, Simon Balázs költészetében minden egyes részlet: a földszinti műhely kutyája, egy felröppenő vagy lezuhanó galamb, egy építkezés zajai objektíven-aprólékosan, mégis bensőségesen, érzelmektől túlfűtve, túlfeszítve jelennek meg, vagyis inkább – jönnek létre. „A mikrovilág tágasságában, a kicsinység nagyságában, a kevés sokaságában találjuk magunkat” – írja Jánossy Lajos a kötethez írt utószavában.
Ez a költői fókuszváltás nem karakteridegen, önmegtagadó hullámzás. Későbbi verseinek magja, lehetősége már az első kötetben megtalálható, még ha nem vezetett is hozzájuk egyértelmű út. Ellenkezőleg: Simon Balázs ‘90-es évek elején diagnosztizált betegsége, két operációja, felépülései és testi romlása meghatározza a teljes életművet. A nagy volumenű és hatalmas tudású, túlzó, vehemens karakter és a halál folyamatos jelenléte, a többszöri halálra készülés ellentmondása, állandó belső feszültsége különös és különleges költészetben mutatkozik meg. A halál közelségének lehetősége, tudata Simon Balázsra sürgetőleg hat, és bár egyre visszavonultabb, hivatásába továbbra is pályakezdői hévvel veti bele magát. A költőtársaival folytatott műhelymunkában is kendőzetlenül, célra tartóan véve részt: „Röviden, kíméletlenül sértett halálra mindenkit. Indoklásul többször is elmondta, hogy ő meg fog halni, nem ér rá szarokat olvasni.”[1]
Kérlelhetetlen elhivatottsággal ír, és ragaszkodik a mágikus erejű íráshoz. Első, sikeres műtétje utáni egyik nagy félelme az írásra való képességének elvesztése volt – mert minden leírt szó teremtő ige, és írni, amíg lehet, kell. „Amikor hazajöttem, […] akkor úgy éreztem, hogy ezután nyilvánvalóan nem fog többé menni. Úgyhogy szinte tébolyodottan vetettem magam rá a dologra, hogy […] megtudjam a sorsom” – mondta egy interjúban.[2]
Ez a szálegyenes hivatástudat pedig Simon Balázs egész költészetében változatlan maradt.
[1] Tóth Krisztina, Alapkövek, Alföld, 2021/6.
[2] Jánossy Lajos utószavából, 689–690. oldal